Azon netes felhasználók közé sorolom magam, akik nem ragadnak a képernyőre, ha zenéről van szó. Inkább csak kiválasztok – rohadtul nehezen – egy kedvelt vagy akár teljesen ismeretlen összeállítást vagy albumot, és mehetnek a tennivalók. Háttérzene. Legtöbbször így fedezem fel a zenei világ részleteit. Legtöbbször. Azonban vannak olyan pillanatok is, amikor elfolyva a kényelmes, puha kanapén, századszorra is megnézem a kedvenc videoklipjeimet. Ha egyáltalán kedvenceimnek nevezhetem ezeket, mert oly sok hangi és képi tartalommal találkozok (nem csak zenekeresés-hallgatás esetén), hogy szinte lehetetlen rangsort állítani. Ha az ember kicsit is belegondol videós böngészéseinek előzményeibe, azonnal elveszti a fonalat, hiszen hirtelen annyi kép, szín, hangfoszlány, történet, érzés, emlék próbál felszínre törni benne, hogy képtelen kiragadni egyet a folyamból. Sokan vagyunk ezzel így, és bizalommal állítom sokunk nevében, hogy ezt megélni király érzés.

Ezúttal két klipet emeltem le „szellemi hangtáram” polcairól, azt a két alkotást, amelyek elsőre beugrottak. Értelmetlennek tartottam a válogatást, ráhagytam a döntést a közhelyre: azt válaszd, amelyik elsőre eszedbe jut. Elsőre a TripleOne nevű rapcsapat Doozy című zeneszáma csendült fel a fejemben. 2016 elején került fel a YouTube-ra, azóta több mint egy millióan tekintették meg. Én tavaly ősszel bukkantam az ausztrál srácokra, az akkori lakótársammal hetekig huhogtunk a laptop mellett, amikor valamelyikünk föltette. Ízes emlékek! A második videóról az összes barátom tudja, hogy sokáig a kedvencemnek tartottam – jelenleg sincs rossz pozícióban, ami a képeket illeti. A zene stílusa már elmarad a toplistások hangzásvilágától, de kétségtelen: százegyedik alkalommal is farkasszemmel bámulom végig ezt a mesterművet. Ha jól emlékszem, tizenkettedik osztályban mutatta meg egy nagyon jó barátom. Május egyeztük. Pörgött a beerpong, sültek a húsok, közben pedig Diplónak a páratlan Revolution című dala szolgáltatta a talpalávalót.

Kezdjük az utóbbival. 2014 januárjában adta ki Diplo, az amerikai lemezlovas-producer, akinek neve több zenei alakulat kapcsán felmerül. Ilyen a Major Lazer és a Skrillexszel közösen megalkotott Jack Ü. A Revolution – ami a dalon kívül a kis EP címét is jelöli – majdnem negyvenhárom millió klikket hozott. Megérdemelten! Első látásra beleestem. Sokáig libabőröztek a testrészeim tőle, tudniillik nagy kedvelője voltam a trap stílusnak és azon alműfajoknak, amelyek esszenciáját a mély, rendszerezett basszus képezi. A rajongás ugyan megszűnt, de a klip beleégett a retinámba.

Ennek a klipnek a célja az, hogy átadjon társadalmi, emberek közötti kapcsolatokra vonatkozó üzeneteket. Erre összpontosít, arcunkba kiabálja, hogy (szerinte) kik is vagyunk valójában, mi jellemez bennünket, miben térnek el cselekedeteink a hétköznapokban, miben vagyunk mások. Teljes mértékben az elbeszéléssel, mint véleményfestő eszközzel dolgozik. Történeteket látunk, amelyek mindegyike a hang alakulását követi. Ahogyan a zenében hallhatjuk a fokozást, úgy a cselekmények is egyre kiélezettebbé, kiszámíthatatlanabbá válnak. Roppant filmszerű vizuális megjelenítéssel operál, két sztorit is végig vezet. Nem kívánom leírni a plotot, annyit viszont elárulok, hogy egy érzelmekkel túlfűtött pár és egy csalódott üzletasszony epizódjai teszik ki a hosszabb snitteket. A fő történést számtalan jelzésszerű kép egészíti ki, amelyek óramű pontossággal töltik fel a videót.

Nagymértékben koncentrál a fehér és sötét bőrű társadalom közötti feszült, kiélezett helyzetre. Arra, hogy a béke és egymás megtűrése mint valami kényszer nehezedik ránk, valamint a közös lét felbomlása hajszálon múlik. A szüntelen harcot, saját magunk ösztönzését, önnön érdekeink érvényesítésének kíméletlen módjait vetíti le. Bámulatosan játszik a város színeivel, az esővel, a betonépítmények klausztrofób hatásával. Magát a szüntelen visszaesést illusztrálja tipikus amerikai városi környezetben. Van itt ipartelep, graffiti, gördeszka, park, sportkocsi, burnout, éjszakai klub, versenymotor, vegyesbolt, tudatmódosító szer, amerikai zászló és számtalan másodperc-töredéknyi apróság, amit alig lehet felfogni csupán egyszeri megtekintéssel.

Mindenható menőséggel, modern ábrázolásmóddal, kizökkenthetetlen vagánysággal mutatja be a társadalmi rétegek közötti szakadékot. Aláírja, hogy torzult fogyasztói társadalom vagyunk, és ez alól nem kivétel sem a tehetős üzletember, sem a szórakozott fiatal, sem az etnikai elnyomással szembesülő közösség, sem a kétkezi munkás. Mindegyikünket a materiális értékek vezénylik, és tulajdonképpen ez a szomorú tény gyúr eggyé bennünket. Meghatározó közlési módja az ellentét. Az üvöltő emberi diverzitás megnyilvánulási formáit viszi képernyőre és a megélhetés nehézségeit, amelyekkel sok esetben képtelenek vagyunk megbirkózni.

A videóklip második felében felbukkan az a bizonyos rejtélyes szer, ami veszélyei ellenére sokak életében végső megoldást jelent. Értelmezésemben a kábítószerek csábító erejét szándékozik reprezentálni. Társadalmi státusztól függetlenül rabjaivá válnak az emberek, és amikor az összeomlás szélére kerülnek, nem tudnak ellenállni a kísértésnek. Ez a sötét jellemvonás az emberi természetből fakad, és furcsa módon teszi egyenrangúvá az egyéneket. Sokkoló, ugyanakkor bámulatos ezt a klipen keresztül értelmezni.

A szöveg két szakaszból tevődik össze. Ezek kétszer hangzanak el, illusztrálva a képkockákat, egyben felvezetik a zenében következő dropokat. Az erős női vokál konferálója a hangzás csúcspontjainak, az üzenet egyértelmű hordozója. Vibráló remekmű, többször meg kell nézni ahhoz, hogy a párhuzamosan haladó sztorik értelmet nyerjenek a nézőben. A kicsivel több mint négy perces videóban konkrétan 247-szer vált a kép. Nekem gyakran okozott gyomorideget, annyira bele tudtam élni magam…

A másik, már említett kedvencem könnyedsége, elevensége és lazasága miatt juthatott eszembe. A sydney-i arcok tökéletes ötvözetét hozták össze (szándékosan) a félprofi filmezésnek és a jellegzetes otthon készített felvételeknek. Rettentően egyszerű a videójuk, egy szívós-ivós-zenélős házibulit örökítettek meg. Látom magam előtt, ahogy a többedik cigi után valaki fölteszi a kérdést: „nem veszünk fel most valamit a szöveghez?”. Persze a történet nem ilyen egyszerű, de teljesen ez az indíttatás jön le belőle. Szenzációs!

Négyen vannak a csapatban, nevük annyira nem lényeges, de annál izgalmasabb az a szívből jövő baráti összhang, amit magukból sugároznak. Összeverődtek valamelyiküknél, lekapcsolták a villanyt, majd kamerát ragadott a megbízott és fölvette, ahogy négyen spanolnak az egyik kedvenc beatjükre. Természetesen átjön, hogy nem spontán vették fel a klipet, ahhoz, hogy a közös projektjük stílust nyerjen, rendezni is kellett ám. De nem sokat, sőt: feltehetően a füstös ihletek egyike lehetett, hogy egyetlen snittből varázsoljanak kisfilmet.

Igen, két gombnyomás közé építették a videót és a fénykörülményekkel sem bajlódtak sokat. A háttérben leszűrődik az emeletről a nappaliba az előszoba villanyfénye, és ezt egészíti ki egyetlen vaku, amelyik az operatőr kamerájára van erősítve. Egyszerű és jópofa! Stílusuk – ehhez a kliphez képest – összetettebb; tehetséges huszonévesek lévén gátlásaikat levetkőzve reppelnek magukról, életvitelükről. A témák műfajhoz illően közönségesek, csajokról, piálásról, a szabados életmódról szólnak. Mégis valami sajátságos művészeti felfogást adnak át karakteres, mély, eltérő hangszínükkel.

Rekedten, kaparóan szövegelnek, egymásba folyóan váltakoznak a tagok egyéni szerepei afféle TripleOne jelenséget tükrözve. Ebben a számban is van valami sejtelmes melankólia, amit könnyedén ellensúlyoz az alap. Egyszerre hallatszik a trap ritmika, a pattogós szövegelés és ezt a kettőst reményteli dallamosság egészíti ki a refrénekben. Négyen négyféle hangon énekelnek ugyanabban a műfajban, amit áthat a sadrappes beütés. A film örömet, kedélyes magatartást láttat, ellentétben a hangzással, az arckifejezések karakterekké formálják a reppereket, lelkivilágukat pedig az egyéni képességeikkel keltik életre.

A hitelesség megtartása elsődleges feladat, ezt a köznapi megjelenésükkel támasszák alá. Nincs sminkes, divatpartner, hairstylist: a fiúk a reggel fölvett göncökben mozognak a kamera előtt és ez teszi vonzóvá az együttest. A rendezésből egyöntetűen átjön, hogy ki a „frontember”, de ő sem tűnik ki valamilyen külső jegy által. Amikor először néztem meg őket a YouTube-on, egy ápolatlan, rocker matek-infóst láttam a banda vezéralakjában. Önbizalmat, eltökéltséget, keménységet áraszt a személyisége, ami áthatja a zene felépítését és a képeknek is erős érzelmi töltetet nyújt.

Fülbemászó dal, kéthavi rendszerességgel újra meg újra elém kerül, és mindig megdobja a kedvem. A Doozynek közvetlen, baráti aurája van, bólogat rá a hallgató, de érzi is belül, hogy nem a kereskedelmi rádiók listáira való. Műfajt teremt, amelyhez közösen járulnak hozzá a különböző éneklési stílusok, a négy teljesen eltérő külsejű fiatalember és természetesen az eredeti instrumental. A zenei alap felismerhető, rögtön bevillannak az arcok és a formabontó videó. Kézikamerázásra hajazó egyszerűsége reformszerűen hat a manapság nagyon sok esetben eltúlzott klipek armadájában. Én nem tudom megunni!

*

Ez a két zenedarabka NEM a „menjen valami, mert szúrja a fülemet a csend” kategóriába tartozik. Alapzajnak megteszi bármi, ami szembe jön a folyamon. És ahogy én tapasztalom, nem a különlegességekbe botlik bele a felhasználó, amikor görgetni kezdi a videomegosztót. A kiemelkedő alkotások a lepel mögött keresendők, türelem és ízlés szükséges a felfedezésükhöz.