Kötelezhet minket ez a dátum arra, hogy feltépjük a sebeinket és kínozzuk magunkat? Muszáj legyen egy nap arra, hogy azokra emlékezzünk, akik itt hagytak minket? Másképp nem megy ez?

November egy van. Hetekkel előre már tele vannak a szupermarketek giccsesebbnél giccsesebb gyertyákkal. A virágárusok tonna számra rendelik meg a szegfűket. Az emberek összevissza rohangálnak, mert a hónapok óta nem látogatott sírhely katasztrófálisan néz ki, és hát november egyre rendbe kell hozni, mert mit mond a szomszéd, ha így meglátja? Igen. Modern, rohanó világunkban erről szól ez a nap.

Beállok én is a sorba. Elindulok otthonról. Útközben megállok a sarki kis üzletben, gyertyát és virágot veszek. Közben folyamatosan küzdök a rossz érzésekkel. Elő-elő törő fájdalmas emlékeimet próbálom visszanyomni a szívem mélyére, mondván, hogy ez csak egy nap, ami épp azért van, hogy fájjon.

Megérkezem a temető bejáratához. Eszembe jut, hogy egy éve, pont ezen a napon mamámmal léptem át a kapuit. Akkor még élt. Most meg ugyanitt állok, és az ő sírjára viszem a virágot. Nem tudom már legyőzni az érzéseimet és lefolyik egy könny az arcomon. De letörlőm. Letörlőm, mert tudom, hogy ha nem lenne november egy, akkor most nem lennék itt és nem érezném ezt.

Meghalt. Ő már nincs itt. Én meg úgy akarok rá emlékezni, hogy ne fájjon. Szépen, ahogy otthon, a kályha mellett ül, ahogy lesepri a lépcsőt, vagy épp ahogy veszekedik a macskával.

Leteszem a virágot és eljövök. Nem kell nekem több november egy, nem akarok rá muszájból emlékezni. Nem akarok rá csak azért emlékezni, mert a társadalmunk megköveteli.