Két patkány beszélget: „Hé, te beoltatod magad?” „Még kicsit várok, teszteljék az embereken.” Igen, valahogy én is így voltam ezzel az egésszel. Hogy miért? Rémhírek. Vagy talán mégis igaz? Valójában még akkor sem volt teljes a bizonyosság, mikor közeledett felém az a bizonyos tű. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy desztillált vizet löknek belém vagy valami titkos összetevőkből álló kotyvalékot, amit egy elrejtett laboratóriumban főztek valamelyik profitorientált kapitalista országban. De itt vagyok és élek. Sőt, a kezem sem szakadt le, bár az oltás után néhány órával nagyon azon voltam, hogy majd leukoplaszttal odahegesztjük, mégiscsak na, védve vagyok… vagy nem?

„Fájni fog nagyon?”, „És mi lesz utána?”, „Akkor ezután tényleg nincs szükség a maszk viselésére”. Ó, dehogynem. Sőt, még azt is megtudtam a média szépségei által, hogy már olyan csoportok is vannak a világon, akik a beoltott emberek miatt hordanak maszkot. Mivel köszi szépen, mi földönkívüliek lettünk. De legalább átengednek a határon. Nem?

Meséljem el picit, miről is szólt ez az egész számomra. Nem vagyok magamnak való típus, bár ami az enyém, az az enyém. Nem akartam beoltatni magam. Nem éreztem szükségét. Most tényleg a fiatalságomat, a szervezetemet tegyem tönkre némi „nem tudjuk mi van benne” szurikkal? Hallottam sok mindent. Meddőség, rák, csak a szokásos pletykák, amelyeket az internet lemezlovasai vállból kicsapnak a szociális médiára. És bumm. Robban minden. Egy fecske nem csinál tavaszt, de egy bolond százat csinál. Futunk a tudatlan emberek véleménye után, miközben tömegesen haldokolnak a világon. Kire hallgassunk? Ki az, aki igazat mond, mi az, ami alátámasztja az igazságot? Nem kapunk választ. Nem a média a hibás. Hanem a befogadó közönség. Ti, emberek keltitek a feszültséget, ti szítjátok magatok ellen az életet. Mindig történnek balesetek. Nem mindenki reagál jól, de nem te leszel az az ember. Miért, te akarsz AZ az ember lenni? Ettől a kis szúrástól félsz jobban, vagy attól, hogy teljesen egyedül egy kórteremben, csövekkel a szádban imádkozol levegővételért, ami végigáramlik a testeden és megnyugvást ad, hogy te még élni fogsz, neked élned kell. Ezt az érzést akarod? Nem hiszem.

Nem a halállal kell megbirkóznunk. Nem kell minden lépésünket az irányítsa. Kaptunk egy lehetőséget az élettől. Ne dobjuk el. Sem az életünket. Ideje rájönnie minden embernek, hogy csak ez a megoldás arra, hogy az elhalálozási arány csökkenjen, hogy gyógyult emberek jöhessenek ki a kórházból és családjuk karjába borulhassanak. Mi védjük meg őket. Egy kis lépés ez az emberiség felé. Nem csak te vagy a világon egyedül. Nem körülötted forog minden. Egyszer neked is lesz gyereked, vagy ha már van, annak a gyereknek ne maszkban kelljen iskolába járnia most már mindig. Ne kelljen maszkban töltenie legszebb éveit, nem engedhetjük, hogy a fiatalabb generáció ne tudja meg, mit jelent szabadon barátkozni, nem félelemben élni. Nem nőhetnek fel úgy a gyerekek, hogy azt tukmálják beléjük a rettegő szülők: „csak óvatosan játssz a szomszéd gyerekkel, nem tudhatjuk, mit hordoz”. Csernobil még mindig bennünk él. Atomkatasztrófa ellen vajmi keveset, de a járvány ellen tudunk mit tenni. Ha kutatók akarták, hogy éljünk még, és tálcán felkínálták ezt a lehetőséget, éljünk vele. Vigyázzunk nagyszüleinkre, gondoljunk édesanyánkra, édesapánkra. Ne féljünk az ismeretlentől, ami valószínűleg az egyetlen megoldás erre az egészre.

Én vállaltam a kockázatot, és egy percig sem bántam meg. Beültem abba a székbe, felvették az adataimat, mire megszólalhattam volna, hogy „igen, gyerekek, ez is megvan”, addigra már ott csörgedezett a véremben a biztonság. A védelem, amit megalkottak a nagyok nekünk, és mi sokszor mégis azt választjuk, hogy nem élünk vele. Ne azért tegyük meg, hogy utazhassunk, hogy legyen védettségi igazolvány a kezünkben, mert azzal aztán mehetünk akármerre. Tegyük meg embertársainkért. Mert közösségben élünk és nemcsak családon belül kell alkalmazkodni, hanem társadalmilag is. Kötelezően.

Én miért csináltam? Nem azért, hogy tudjak róla szövegelni, és elmondani magamról, mekkora vagány vagyok én, beoltattam magam. Nézzünk kicsit a kártyák mögé is. Nem csak azt kell nézni, ami az előlapon szerepel. Ha sokat húzod az időt, sajnos a játéknak vége. Sakk-matt. Most még van idő lépni. Tenni valami olyat, amire nem biztos, hogy fel vagy készülve, viszont tudod, hogy szükséged van rá, és a körülötted levőknek is.

Én megtettem. Az elején vállvonogatva, most már büszkén. Hogy miért? Az érzés miatt, hogy nemcsak magamat biztosítottam be a fogalmam sincs hány százalékos védelemre, hanem mindenkit, aki számít. És itt mindenkire gondolok. A sarki boltosra és a jegyellenőrre a buszon. A családomra és a véletlenszerű járókelőre, aki elhalad mellettem az utcán. Mert minden emberélet számít. És rajtam is múlik.