Vannak visszatérő kérdések, amelyek az élet számos szakaszában feltűnnek. Ilyen például a mi leszel, ha nagy leszel (idővel átalakul az „és ez után mit fogsz csinálni” kérdéssé). Mivel töltöd szívesen a szabadidőd? Mit olvasol? Milyen sorozatot nézel? Mit gondolsz erről vagy arról? (Persze korodnak megfelelően a legelején még Franklin és barátai a téma, majd a Stranger Things, aztán a legújabb politikai hírek.) Kire nézel fel, ki a példaképed?

Időről időre rájövök arra, hogy ez nagyon nehéz kérdés, amire nincs jó válasz, csak szimpatikus meg kevésbé szimpatikus. Hogy kevésbé furcsán nézzenek rád, van három tuti tippem arra, hogyan döntsd el mit válaszolj.

Első szempont: ki kérdezi? Bizonyos környezetben azzal gyűjtheted be a legtöbb elismerő pillantást, ha azt mondod: a szüleid, nagyszüleid vagy valamelyik családtagod. Máshol meg az a kérdés, mekkora a presztízse az illetőnek. Nem mindegy, hogy Berki Krisztiánt nevezed meg vagy Mark Zuckerberget…

Következő tipp. Mindenképp fűzz az illetőhöz magasztos gondolatokat, hasonlítsd össze az életeteket, hogy lássák, nem csak úgy beköptél egy nevet, légy határozott.

A harmadik és egyben legjobb tippem: légy őszinte! Kezdhettem volna ezzel is, megspórolva néhány sort – mázli, hogy nincs szövegkorlát. Kezdhettem volna ezzel, de akkor nem értem volna mondandóm lényegéhez.

Sokat gondolkodtam, hogy a Médianapok keretében hétvégén zajlott beszélgetésemet Al Ghaoui Hesnával hogyan is öntsem szavakba. Leírhatnám pontról pontra, amit mondott, de akit igazán érdekelt, az látta. Kiemelhetném az életútját, de arra ott van a Wikipédia, a honlapja, a YouTube, a Facebook, az Instagram. Ahol tetszik. Idézhetném néhány konfliktuszónás tudósítását, esetleg a félelem témakörével kapcsolatos gondolatait, tapasztalatait. Leírhatnám, mint annyian előttem. Végül arra jutottam, hogy őszinte élménybeszámolót írok.

Amikor kipattant az ötlet, hogy őt is meghívjuk, mondhatni vaktában vállaltam el a feladatot, mert nem hallottam még róla. Ahogyan egyre inkább haladtam a kutatómunkában és egyre közeledett a nyilvános beszélgetés időpontja, a lelkesedés és a kétségbeesés adták egymásnak a kilincset lelkem szobácskájában.

Nagyon lelkes voltam, hogy ilyen különleges emberrel beszélgethetek. Nem azért, mert milyen híres, meg mindenféle bulvármaszlag, hanem mert ritkán adatik meg, hogy ilyen sokat tapasztalt szakemberhez legyen szerencsém. Aki velünk együtt részt vett a kétnapos konferenciánkon, tátott szájjal csünghetett Hesna háborús tudósítói történetein. Amelyek nem azért voltak olyan megdöbbentőek, amiről éppen szóltak (persze azért is, néha még most is eszembe jutnak), hanem mert láthattuk mögötte az embert. Láthattuk, hogy mi minden van a mögött a 12 percnyi riport mögött.

Visszatérve pedig előző gondolatomhoz, valóban kétségbe is estem. Rájöttem ugyanis, hogy Hesna nem csupán jó szakmai példa, hanem példakép. Példakép újságíróként, íróként, riporterként, nőként, anyaként. Gondolatmenetemre ráigazolt – közvetett módon – ő maga is. A beszélgetés végén a közönség is tehetett fel kérdéseket. Az egyik nézőnk arra volt kíváncsi, ki az a két személy, akire Hesna felnéz. A válasz az volt, hogy a szülei. És itt visszatér ismét az őszinteség. Nem azért néz fel a szüleire, mert ez milyen megható vagy hatásvadász. Szülőnek lenni egyébként sem fáklyásmenet, de két olyan nő szüleinek lenni (Hesnának van egy húga, aki szintén nem kötöget vagy festeget…), akik bátran dacolnak a veszéllyel, végképp nem az. Példaértékű támogatni, közben meg elengedni. „A baj bárhol érhet” – mondta Hesna – de azt gondolom, nemcsak a baj ilyen „mindenhol ott vagyok” természetű, hanem a bátorság is. Bátor az a szülő, aki el tudja engedni gyermekét, hogy az kiteljesítse önmagát. Bátor az a gyermek, aki el tud rugaszkodni. Bátor vagy te is. És végül bátor voltam én is.