Mitroi Tímea grafikus, rajztanár: a legnagyobb kihívás megtalálni a saját hangunkat

Mitroi Tímea grafikusművész, rajztanár, Szatmárnémetiben él és alkot. Tanulmányait a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen végezte grafika szakon. Alkotásait számos országban megtekinthették már az érdeklődők, volt már kiállítása Magyarországon, Csehországban, Németországban, illetve legutóbb Ausztriában is. Beszélgettünk a kezdetekről, kihívásokról, kiállításokon tapasztalt élményeiről, és azt is elárulta, hogy kik azok a ma már elhunyt, híres festők, akikkel szívesen beszélgetne a művészetről.

– Hogyan indult a kapcsolatod a képzőművészettel?

– Gyerekkoromban imádtam a húgommal együtt rajzolni, órákon keresztül le tudott kötni minket, soha nem unatkoztunk. Emlékszem, papírbabákat (paper dolls) is készítettünk: megrajzoltuk a kis karaktereket papírra, utána kivágtuk, ruhákat rajzoltunk nekik, amiknek kis füleik voltak és úgy hajtottuk rá a babákra. Nagyon kreatívak voltunk gyerekként is.

– Miért nem tanultál akkor divattervezőnek?

– Sokáig az volt a terv. Ugye, kislány koromban mindig megjelentek a mesékben a női alakok, nagyon szerettem ezeket megrajzolni. Mindig gyönyörűnek találtam a női alakot, és igen, ruhákat is terveztem akkoriban. Még talán a líceumi évek elején is szívesen rajzoltam, de ez lényegében egy hóbort volt nálam.

– Hol végezted a tanulmányaidat?

– Ötödik osztályos koromban beiratkoztunk Szatmárnémetiben az Aurel Popp Művészeti Líceumba, és én akkor olyan boldog voltam, mert tudtam, hogy innentől kezdve mindig rajzolni fogok. A líceumi évek alatt festészet szakra jártam, amit nagyon szerettem, de közben azért ott volt a grafika is, a rajz, ami mindennek az alapja. Az egyetemen végül az utóbbira jelentkeztem. Végtelen lehetőségként tekintettem a grafikára, a festészetet akkor kicsit úgy ítéltem meg, hogy hát ott van az a vászon, az olaj- vagy akrilfesték, és akkor ennyiből áll a festészet. A grafika pedig sokszínűbb, hiszen ide tartoznak a hagyományos sokszorosítási eljárások, mint a rézkarc, fametszet, litográfia vagy szitanyomat, és ezeket szerettem volna elsajátítani. Egyetemi évek alatt mindenféle technikát kipróbáltam, volt rá öt évem.

– Milyen témák foglalkoztatnak mostanában?

– Nagyon érdekes, mert a munkáimnak mindig van valamilyen melankolikus töltete, szomorkás hangulata, szóval akárki ránéz, ez érződik. Miután hazaköltöztem Kolozsvárról, elkezdtem – és ez mai napig tart – fekete tussal dolgozni. Titokzatosság járja át a képi világomat, ezek mind belülről, belőlem fakadnak, szóval valahogy megszületnek ezek a képek. Nem csak úgy a semmiből törnek elő. Van, amikor elkezdek dolgozni és fogalmam sincs, hogy mit szeretnék, de ösztönösen jön valami és kialakul menet közben. Természetesen van olyan alkalom is, hogy bevillan egy ötlet, egy érzés és azt megvalósítom. Nincs erre konkrét recept. A spontán, expresszív megnyilvánulásokat jobban szeretem, amikor csak úgy jön egy gondolat és hagyom, hogy sodorjon magával.

– A legtöbb képeden a női alakoké a főszerep. Mit szeretnél üzenni ezzel?

– Gyerekkorom óta foglalkoztatott a női test ábrázolása. Most kicsit visszavettem belőle, már nem feltétlenül érdekel mondjuk egy portré vagy egy kidolgozott női alak. Tavaly például Bécsben kiállították egy régi-régi színes munkámat, amit még az egyetemen készítettem, ezek valamiért még most is tetszenek az embereknek. Hozzám már nem áll közel és nem is szeretem promoválni. Tulajdonképpen nincs semmi gondom vele, de mintha az már nem én lennék. Egy időszak volt, ami elmúlt. A képen egyébként egy női alak jelenik meg, a húgomat ábrázolja, mert ő állt modellt. Mindig segített, amikor modellre volt szükségem, nem beszélve arról, hogy nagyon kifejező arca van. Az alkotásom témája az „énkeresés”, a bennünk lévő másik én volt. Az én és az egyén harca. Egy női alak jelenik meg előttünk egy próbafülkében, öltözik, és a tükörbe néz. Ott van teljesen egyedül, de a gondolataitól nem tud szabadulni: ki vagyok én, hogy nézek ki, vajon milyennek találják mások a külsőmet és a többi. Egy nőben mindig ott kavarognak ezek az ellentétek, hogy vajon tényleg jó vagyok-e ebben és abban, vagy sem. Ez egy 2013-as kép, akkor még nem volt annyira felerősödve a közösségi média, mint ma, ezért talán most még aktuálisabb.

– Milyen technikával dolgozol?

– Nagy méretű papírlapokon dolgozom fekete tussal. Jelenleg ott tartok, hogy nagyon minimalizálom a technikát, de ez nem azt jelenti, hogy a módszer is leegyszerűsödik, ennek is megvannak a nehézségei: itt majdhogynem nem szabad hibázni. Más technikában könnyebb kijavítani bizonyos részleteket, ebben az esetben viszont sokkal nehezebb, vagy nem is igazán lehet. A fekete intenzív foltot hagy a papíron. Sőt a bőrön is, ezért kesztyűvel dolgozom.

– Mennyi időbe telik, mire elkészül egy alkotás?

– Nem nagyon szoktam számolni, inkább napokban tudnám megmondani. Mondjuk, egy hét alatt el tudok készíteni egy grafikát, ha jobb passzban vagyok, és olyankor a délutánjaimat szoktam rááldozni, de ez attól is függ, hogy min szeretnék dolgozni. Van olyan, hogy otthagyom a munkát és várok vele, mert nem tudom, hogyan tovább, kicsit megakadok, ilyenkor szünetet tartok, pihentetem, és ha jön valamilyen ötlet a folytatáshoz, akkor újra nekiállok. Ugyanakkor, ha formában vagyok, elkészítek egy munkát akár négy nap alatt is. Ez hangulattól is függ.

– Alkotás előtt, közben vagy után van-e valamilyen visszatérő szokásod, rituáléd?

– Zenét szoktam hallgatni, és erről köztudott, hogy nagyon tud hatni az emberre. Másképp hat rám, amikor relaxáló háttérzene szól, mint amikor beteszek egy jó kis ütős playlistet, mondjuk rockot vagy alternatív zenét.

– Melyik kép a legmeghatározóbb számodra és miért?

– Ezt talán mástól kellene megkérdezni. Most nagyon elmélyültem az új munkákban, amiket az utóbbi időben készítettem. Ezek a sötét, absztraktizáló folyamatok eléggé magukkal ragadtak és úgy érzem, ez lesz az a vonulat, aminek jönnie kell. Fiatalabb éveimben sokáig figyeltem, hogy mit szólnak az emberek az alkotásaimra, elég jó-e szerintük vagy sem, ezek nyilvánvalóan gátakat is tudnak szülni, és most jutottam el odáig, hogy már nem érdekel. Az a fontos, hogy meg legyek elégedve a végeredménnyel, érezzem azt, hogy él az a munka, hogy ez tényleg belülről, mélyről fakad. Nagyon érdekes, hogy ki hogyan értelmezi a munkáimat, mert én gondoltam valamire, a befogadóra viszont teljesen más hatást gyakorol, és ez csodás dolog. Más reakciót vált ki az emberekből, így végeredményben ezek az alkotások nem kínálnak válaszokat, inkább továbbgondolásra sarkallnak.

– Korábban kikérted mások véleményét alkotás közben vagy után?

– Akinek mindig kikérem a véleményét, az a húgom, aki szintén művészeti pályát választott annak idején, és most tervező grafikus. Neki a folyamat közben is küldök képeket az alkotásról, pontosan azért, hogy elmondja, milyen érzéseket vált ki belőle. Ő az, akiről tudom, hogy nem szépít, hanem őszintén elmondja, mit gondol a képről.

– Mi volt az eddigi legnagyobb kihívás számodra a képzőművészet terén?

– A legnagyobb kihívás talán az, hogy a művész megtalálja a saját hangját, a nyelvezetét. Az elején mindenfélével próbálkoztam. Volt olyan periódusom, amikor akvarellceruzát használtam, ami színes és vibráló. Talán az a legnehezebb, hogy az ember megtalálja az útját. Ez minden másban is így van, nem csak a képzőművészetben.

– Ha három szóval kellene meghatározni, hogy mit jelent számodra a képzőművészet, mi lenne az?

– Világszemlélet, önkifejezés, filozófia.

– Mikor és hol volt a legelső kiállításod?

– Amikor hazatértem Szatmárra, a Dinu Lipatti Állami Filharmóniával szemben az Art Cafféban állítottam ki először a képeimet. A tárlatot Muhi Sándor nyitotta meg, utána bárki betérhetett oda és megnézhette.

– A legelső külföldi kiállításodra emlékszel?

– Volt egy nemzetközi művésztábor Nyíregyházán nagyjából négy-öt éve, aminek a plein air – természetben való festészet – volt a témája, ahová én is elküldtem a portfóliómat. Nem fűztem hozzá nagy reményeket, csak úgy elküldtem. Kevés idő elteltével Németh Erika szobrászművész visszajelzett, hogy várnak szeretettel a táborba. A szállást biztosították, az utat kellett megoldanom odáig, minden egyéb adott volt. Több országból is érkeztek képzőművészek, kisebb bábeli zűrzavar keletkezett, mert nem mindenki beszélt érthetően angolul, de a közös nyelv végül is a képzőművészet volt, úgyhogy megértettük egymást. Utána tartottam a kapcsolatot Erikával, aki szuper galériát vezet Nyíregyházán, és nála állítottam ki a képeimet. Onnantól pedig jött minden magától.

– Nemrég volt egy kiállításod Bécsben. Hogyan kerültek a képeid Ausztriába?

– Két éve írt Erika egy levelet, hogy lenne-e kedvem Bécsben kiállítani, mert már a tárlat dátumát, valamint a helyszínt is tudja. Természetesen igent mondtam. Azért azt tudni kell, hogy a külföldi galériákban, bármilyen kicsi is legyen az, vagy bármilyen híre is legyen a galériának, ott azért van egy komoly terv. Nem csapnak össze egy kiállítást egyik napról a másikra. Előre gondolkoznak, ezért is lehetett tudni már két évvel korábban, hogy 2021-ben az én munkáimat is meg lehet majd tekinteni a tárlaton, profin megszervezték. A tárlat fő témája a szépség volt. Két nagyszerű szobrásszal állítottam ki, Németh Erikával és Virgilius Moldovannal a 12-14 contemporary galériában.

– Hogyan fogadták az emberek a munkákat? Mekkora ott az érdeklődés a művészetek iránt?

– Bécs nemcsak főváros, hanem kulturális szempontból is meghatározó helyszín. Odaszippantja az embert. Az ottaniak nagyon nyitottak voltak, teljesen más a közeg, a hangulat, a gondolkodás. Az osztrákoknál teljesen természetes a kultúra ismerése és ápolása. Mindenki megvár mindenkit, nincs az a sietség, türelmetlenség, betartják a szabályokat, például a maszkkal is. Kultúra szempontjából mindig vannak érdekes kortárs kiállítások, az ottaniak igénylik ezt.

– Több éve tanítasz rajzot. Mit szeretnél átadni a diákoknak? Mi az, amire figyelsz a tanítás során?

– A művészet szeretetét szeretném nekik átadni, illetve igyekszem arra odafigyelni, hogy megértsék vagy valamilyen módon értelmezni, dekódolni tudják a látottakat. Lényegében ahhoz is tapasztalat, gyakorlat kell, hogy a művészetet megértsék. Például valaki betér egy múzeumba, de nem biztos, hogy élvezi azt, mert nincsenek háttérismeretei azzal kapcsolatban. A rajz mellett vizuális nevelést is oktatok, amin a zene szakos diákok is részt vesznek, sokat mesélek, párbeszédre hívom őket, képeket mutatok nekik, amiket együtt próbálunk megfejteni. Élvezhető témákat kapnak tőlem. Például a múltkor a reneszánszról volt szó, és akkor reneszánsz szelfiket készítettek, mert az volt a feladat, hogy képzeljék el, milyen lett volna, ha abban a korban élnek. Ötletes munkák születtek. Most a barokk művészetnél tartunk, ezért azt kértem tőlük, hogy válasszanak egy képzőművészt és készítsenek neki Instagram-fiókot. Ezáltal is rengeteget tanulnak, mert utána kell nézni, kutakodni kell ahhoz, hogy egy jó minőségű oldalt hozzanak létre, tele értékes tartalommal. A diákok most abban a korban élnek, amikor órákig képesek telefonon lógni, ezért is gondoltam, hogy ez a feladat tetszhet nekik, és még az időt is hasznosan töltik a kutakodással. Inkább ez az, amit szeretnék átadni nekik, meg természetesen minden olyan technikai ismeretet, amit az évek során elsajátítottam.

– A rajz gyakorlati tantárgy, amit szemtől szemben lehet a legjobban elsajátítani, ennek ellenére az elmúlt másfél-két évben az online oktatás során is meg kellett tartani az órákat. Hogyan lehet úgy rajzórát tartani az online térben, hogy a diák maradjon is valamivel? Hogyan reagál ilyenkor egy rajztanár?

– Erre fel kell készülni. A kulcs a rengeteg képanyag és a beszélgetés. Nem mondom, hogy egyszerű volt, mert egyáltalán nem volt az. Akadtak olyan pillanataim, amikor nehezemre esett órát tartani. Ilyenkor kerül a képbe a türelem és az, hogy meg kell értenem, a kamera mögött van egy gyerek, egy fiatal, akiről tudom, hogy rengeteg tanár stresszeli, ezért legalább én ne stresszeljem. Van ez az egy óra, amikor kreatív lehet, készíthet valamit a megadott téma alapján, és hagynom kell kibontakozni. Pedagógiai szempontból az empátia elengedhetetlen. Úgy kell hozzáállni, hogy igen, nehéz időket élünk, de most valahogyan ezt is meg kell oldani.

– Hogyan reagáltak erre a diákok?

– Nem mondanám, hogy száz százalékban mindenki pozitívan állt hozzá, mert akadt egy-egy gyerek, aki „kilógott a sorból”, és nem kötötte le a tevékenység, de ez természetes és ugyanakkor motiváló is számomra, hogy legközelebb jobb lesz. Engem már az is megnyugtat, ha a nagyobb része a csoportnak szívesen dolgozik, kikéri a véleményemet és érdekli az óra. Online oktatás során nem lehet száz százalékban teljesíteni. Most visszatértünk az iskola falai közé, aminek én kifejezetten örülök, mert szaktantárgyon belül vannak ismeretek, amelyeket online nem lehet elsajátítani.

– Részt vettetek a RestArt projektben, ami tulajdonképpen abból állt, hogy a város különböző pontjain lévő épületek falára különböző művészek festettek valamit. Honnan jött az ötlet?

– Már nyári vakáció volt, amikor felhívott a volt iskolám igazgatónője, hogy tudja, szabadnapjaimat töltöm és nem igazán illik ilyenkor zavarni, de lenne ez a projekt és ezzel párhuzamosan egy kitűnő lehetőség, hogy az iskola melletti skateparkot vidámabbá, színesebbé varázsoljuk. Nagyon jó ötletnek tartottam, hiszen a graffitiről gyakran beszélek a diákoknak, és miért ne próbálhatnák ki! Ezáltal értékelni fogják saját munkájukat is, mert tettek valamit a közösségért. Megszépítették azt a teret. Szóltam is a tehetségesebbeknek, akik nagyon szívesen dolgoztak, tetszett nekik ez a feladat. Külföldön gyakori jelenség, hogy a tűzfalakat minőségi graffitik borítják. Ez szubkultúra is egyben. Van egy vizuális elem a falon, és ha elmegyek mellette, akkor nem a szürke, omladozó falat látom, hanem valami érdekeset, ami vonzza a tekintetet. Nagyon örültem ennek a kezdeményezésnek. Bukaresti és szebeni művészeket hívtak meg, akiknek a feladata az volt, hogy régi, kommunista épületek és iskolák falaira tervezzenek valamit. Miután elkészültek a monumentális munkák, érkezett a reakcióözön. Voltak, akik gratuláltak s örültek a változásnak, és mint mindig, olyanok is, akiknek nem tetszett.

– Ha magadat kellene megrajzolnod, akkor hogyan ábrázolnád, milyen technikát alkalmaznál és mekkora formátumban alkotnád meg? Hogyan nézne ki ez a kép?

– Még fiatalabb koromban készítettem önarcképeket, aztán az úgy elég is volt nekem. Szerintem egy fekete hullámot ábrázolnék nagy méretű papíron, természetesen tussal.

– Melyik az a grafikus vagy festő, akinek nagyon szereted a munkáját, vagy példaképként tekintesz rá?

– Erre nehéz válaszolni, mert nagyon sok impulzus ér minket, művészeket. Hogy pontosan ki az, aki meghatároz, nehéz lenne megmondani, főleg, hogy a művészettörténet során annyi fantasztikus művész volt és van. Követem a kortárs művészeket, és hihetetlen, hogy a közösségi média lényegében ilyen téren is kitárja előttünk a világot, hiszen bárhol is él az adott művész, én néhány kattintással megnézhetem a munkáit. Rengetegen vagyunk, mindenki promoválja magát valamilyen úton-módon. Az Instagramon is leginkább művészeket, galériákat követek, figyelem az alkotásaikat, és ők is inspirálóan hatnak rám.

– Ha találkozhatnál valamelyik híres művésszel, akár olyannal is, aki már nem él, ki lenne az, és mit kérdeznél tőle?

– Rembrandttal elbeszélgetnék, sőt kérném, hogy vegyen segédnek maga mellé, illetve Hieronymus Boscht lesném meg, mert nem tudom, hogy tudnánk mi beszélgetni, de arra kíváncsi volnék, hogy mi lehetett a fejében, amikor létrehozta azokat az eszméletlen munkákat. Ő volt a szürrealizmusnak az előfutára, jóval megelőzve a korát. Az élők közül pedig mondjuk, Gerhard Richtert látogatnám meg a műtermében. Kusama Yayoijal is beszélgetnék, aki egyszerűen zseni. Nagyon sokan vannak, nehéz választani.