Csendesnek és kihaltnak tűnt az erdő, de így is gyönyörű dolgokat rejtett. Az ösvényt falevelek takarták el, mégis tudtuk, hová kell lépni. Korábban sosem jártam erre, úgy gondoltam tökéletes randiprogram lesz együtt felfedezni egy ismeretlen helyet. Kellemesen csípte a hideg az arcunk, orrunk pirosodott, ennek ellenére melegséget éreztem. A boldogság melegét. Nem beszéltünk sokat, mégsem volt kínos. Belélegeztük a hűvös novemberi levegőt és élveztük a környezetünk varázsát. 

Egymás mellett, kéz a kézben értünk ki a tetőre, remélve, hogy jut nekünk egy kis naplemente is. A fák között beszűrődtek a nap utolsó sugarai. Nem találtunk egy tisztást sem, ahonnan teljes panorámában tárult volna elénk, amint a szemben lévő hegy mögé bújik a narancssárga folt, így hát a fák között bámultuk végig a napunk végét jelző látványt. Gyönyörű volt. Nekem akkor mégis Ő volt a legszebb. 

A hazafelé úton megálltunk az erdő melletti játszótéren. Üres volt, nem járt arra senki. Felültünk a hintára, s mint a gyerekek, csak hajtottuk magunkat és belemosolyogtunk a világba. A szél még jobban csípte az arcom, nem bántam. Kezeink vörösre fagytak, a hintás szórakozás után pedig összekulcsoltuk, a zsebem volt a melegítőhelye. Sötétedés után még sokat sétáltunk így.

Következő célunk a közös bakancslistánkról jutott eszünkbe: Szamos-part. Egy ideje kis füzetbe írjuk azokat a programötleteket, amiket közösen szeretnénk átélni. Ilyen volt néhány hete felkapaszkodni a Fellegvárra vagy a vonatos kirándulás egy ismeretlen városba. A mostani tervünk csak békés Szamost-parti beszélgetés volt. Sült gesztenye, dobozos gyümölcslé és egymás társaságában zártuk az estét. 

Egyszerű pillanatok ezek, de egyszerűen tökéletesek. Feltöltött minket a másik mosolya, egy vicc, egy kacaj, egy szép szó. Kapcsolatunk pedig ezen a vízen úszik tovább. Hétvégi kiruccanások, naplementék, séták és órákig tartó beszélgetések várnak még ránk. Nagy a világ, van még mit felfedezni benne. És egymásban.