Ideges lépések egymásutánisága hallatszik a sötét folyosóról. Egy tizenkét centiméteres magassarkú épp azzal küszködik, hogy egyensúlyban tartson egy imbolygó lelket, aki már nem bírja tovább. Remegő kezeivel kutat táskájában a kulcsa után. A zár kettőt kattan, ő pedig kétségbeesetten nyomja le a kilincset. Már a szobából hallani, ahogy összefüggéstelen, elkeseredett hangokat ad ki magából, miközben remeg a szája, szemeiből pedig megállás nélkül csorog a könny. Levegő után kapkodva roskad le az ágy szélére, rázkódó mellkasa miatt csak két-három érthető szót tud kiejteni a száján.

De ez is elég ahhoz, hogy rájöjjek, nem a munka, az egyetem vagy a szülők miatt került ilyen állapotba. Hiába kérdi tőlem kétségbeesetten, hogy miért történik ez vele, mit tett, hogy ezt érdemli, mert nem tudok rá választ adni. Már két napja nem válaszol a telefonhívásaira, nem reagál az üzeneteire. És nem ez az első alkalom, nem is az utolsó. Bárcsak az lenne már! De nem, mert retteg az egyedülléttől, és inkább szenved, minthogy döntést hozzon. Mert eljutott arra a szintre, hogy féljen az emberektől, féljen egy újabb kapcsolattól. Mert abban reménykedik, hogy majd idővel minden megváltozik. De ez az egész már a kezdetek kezdetén sem mutatkozott egy Rómeó és Júlia történetnek.

Sokféle prototípusát ismerjük a Rómeóknak. Ott van a végtelenül romantikus, „gyújtsunk gyertyát, és adjunk rózsát” fajta, akiről végül kiderül, hogy csupán szeretethiánya vezette arra, hogy komolyabb szintre emelje ismeretségeteket. Aztán meg kell említeni az „éjszaka közepén feltelefonáló” típust is, aki kivételesen csak abban az órában tudja kimutatni érdeklődését irántad, és aki csak olyankor tudja megnyitni neked lelke kapuját. Nem szabad megfeledkezni a „soha nem volt még barátnője” változatról sem, akinek benned van az utolsó reménye, és tőled várja, hogy meghozd életébe azt a fordulatot, amire már évtizedek óta vár. De ne maradjon ki a „már rég komoly kapcsolatra vágyom” verzió sem, aki legyen bármennyire vicces, szellemes és jóképű, ha az adandó első problémánál gyerekesen besértődik, és nem hajlandó veled szóba sem állni. A „két lábon járó enciklopédiával” meg az a probléma, hogy túlságosan ragaszkodó típus, és csak nagyon nehezen lehet megszabadulni tőle. A „nem lehetünk egymáséi” változat az, amely már régóta szimpatizál, kedveskedik neked, de valahogy mindig talál rá okot, hogy miért ne kezdjetek bele egy kapcsolatba. És a kedvencem, a „nagyon szerettem, elhagyott, és azóta vagyok ilyen” típus, akinek egyszer összetörték a szívét, és már nem képes mással komolyan gondolni a dolgot.

Miközben az igazit keressük, sokan fájdalmat okoznak nekünk, de ezzel párhuzamosan megtapasztaljuk azt is, hogy mi a jó nekünk. A fájdalomban az a jó, hogy érezzük. Érezzük azt, hogy valami baj van. Valami nem működik jól. Valamin változtatni kell. De ha majd a vele együtt eltöltött idő alatt a boldogság szintje fordítottan arányos lesz a szenvedés szintjével, tudni fogjuk, hogy már nem kell tovább keresgélnünk.