Whiplash kritika

A színész veterán J.K. Simmons és a feltörekvő Miles Teller vért izzadva hozzájárulnak valami különleges megalkotásához. Pont, mint határokat nem ismerő, virtuóz zenész karaktereik az utóbbi év legjobb filmjében.

Zseninek, kivételesnek lenni egy adott tevékenység keretein belül nem egy alapértelmezett állapot. Az inherens képességeink évekig tartó, megszállottság-vezérelte és mindenféle kínnal járó hajsza után válhatnak csak mesterszintű készségekké. A Whiplash eme tematika keretein belül taglalja, hogy a célok mennyire is szentesítik az eszközöket.

Andrew Neimann (Miles Teller) egy másodéves dobos a nagy presztízsnek örvendő Shaffer Konzervatóriumban tanul, ahol reményei szerint az egyik legjobbá nőheti ki magát. Ennek alapfeltétele az is, hogy felvételt nyerjen Terence Fletcher (J.K. Simmons) intézményen belüli bandájába, mivel ezen keresztül különböző neves versenyen teheti közszemlére tehetségét. Eddig el is jut, de aztán fokozatosan eszmél rá a nagyság igazi, embertelenséghez vezető árára.

Habár a premisszában, vagy az ebből kifejtett ötletekben nincs semmi forradalmi és a kivitelezés sem tartalmaz holmi elvont, obskúrus szálakat, mégis a film zseniális marad. Ugyanis egy felesleges jelenet, elpazarolt párbeszéd sor, vagy helyén kívüli karakter pillanat sem található benne. És ami meg ott van, az mesteri precizitással van tálalva.

Andrew eleinte egy szerénynek tűnő, gyenge szociális készségekkel rendelkező, de eltökélt fiatalember, aki hajlandó mindent feláldozni a zenész panteonra való felkerülésért. Legyen ez édesapja elhanyagolása, távolabbi családtagjai, majd kb. mindenki más antagonizálása, vagy saját testi, illetve lelki épsége totális figyelmen kívül hagyása. Fletcher, aki ezen események katalizátora meg teljesen tisztában van azzal, hogy ő mit is tesz Andrewval és többi alárendeltjével. Konkrétan, minden rendelkezésére álló fizikai, illetve ehhez társuló, vagy egymagában megnyilvánuló pszichológiai nyomást bevet tanítványain, ezzel szétfeszítve a határokat. Nem baj, ha repül a szék, véres a dobtető, vagy épp egy felnőtt ember könnyezik egy elordított sértegetés-tantrum miatt, amíg megvan az esélye arra, hogy felfedezze a következő zenész klasszist.

És ezt csak erősíti Simmons mindenki fölé emelkedő színészi alakítása. Karakterének kvázi személyes gravitációs tere van már szavak nélküli megjelenéseikor is. Ritka, teljesen hitelesnek tűnő mosolyaiból fakadó kiszámíthatatlansága meg csak tovább fokozza a félelmetességét. A számára írt párbeszéd, a rá koncentráló kamera és a csend jó használatával, minden egyes jelenet, amelynek részese, nem csak a szereplőkben, hanem bennünk, nézőkben is konstans szorongást okoz. Lényegében viselkedése olyan, mint annak az elméleti liciben tanító testnevelés tanáré, aki majdnem nemzeti sportoló lett, de aztán mégsem.

De Teller – aki a Spectacular Now óta egy jogosan felkapott fiatal színész – alakítása sem elhanyagolható. Bár pár jelenet erejéig úgy tűnik, mintha Jesse Eisenberg Mark Zuckerbergét próbálná felidézni. Azonkívül megfelelően lágy hangú, bizonytalanságot sugárzó testtartású, fejlődésének azon szakaszán, amelyben csak reménykedik álmai kiteljesedésében és ezen tulajdonságok fokozatosan, kellően finoman, de azért láthatóan tűnnek el az eltökéltsége megerősödésével.

Nagyjából a fent említett extrém mentor-kegyelt kapcsolaton keresztül szemlélteti az író-rendező, Damien Chazelle, a kivételessé válás árát. Konkrét állásfoglalást nem találunk afelől, hogy megéri-e, de a két főszereplőnek nyilvánvaló a hozzáállása. A film folyamán is tudták, hogy szükségük van egymásra céljaik elérésére, bármekkora kárt is okozzon kollaborálásuk saját életeikben.

Az alakítások mellett, a zenei kompozíció teljesíti ki a mű összhangulatát. Kellően szemléltetve van, ha esetenként valamelyik zenész hibázik valamit, tempón kívül játszik, annyira, hogy a laikusok is észre veszik. A tituláris, Whiplash című darab, egy remek, fülbemászó dallam, amit választékosan ismételnek meg a film közben. Szerencsére a rendező nem vett a Mindenség elméletéről példát és a zenekaros, illetve Andrew felkészülős jelenetein kívül nem pakolt minden jelenetet háttérmuzsikával tele. Így sokkal hatékonyabbak azok a feszült csenddel teli pillanatok, amik közvetlenül heves dobpergésekkel, vagy épp más hangszerek játékával kísért jeleneteket követik.

Végül, ezen érzelmi súllyal töltött percek mellett, találhatunk pár édes-keserű másodpercet is. Mégpedig verbális ütlegelések közepette felugró, hasonlatokban használt popkultúra utalások révén (pl. a Looney Toons Elmer Fuddja, Johnny Utah) vagy Fletcher cifrán agresszív és megalázó szókészletén keresztül.

Tehát, a Whiplash tökéletes szemléltetője az egyszerű alapkoncepcióból derivált mesterműnek, amit elejétől végéig a két főszereplő viszonya vitt a hátán, köszönhetően a remek színészek és az író-rendező munkája tökéletes harmóniájának.