A Fehér Isten traumatikusan magával ragadó

A magyar fővárosban ebadót írnak ki a korcsokra. Lili édesapja nem hajlandó fizetni lánya nem fajtiszta házi kedvencéért, ezért kidobja a kutyát. Hagen megjárja a poklok poklát, aztán sorstársaival bosszút esküszik. A történetet a 2014-es Cannes-i fesztivál Un Certain Regard díjával jutalmazták. Még soha nem volt ilyen csend egy film után sem a moziban.

Az elején még családi drámaként, tipikus kutyás-gyerekes moziként indul, majd egy adott pontban a tinédzser-kor jellegzetes problémáit viszik vászonra: a szülői akarattal való szembenállás – elkallódik a gyermek, mert az elvált szülőktől nem kap elég szeretetet, megértést. Lili gyermekként az éjszakai életbe is belekóstol, mert apja miatt elveszti az egyetlen igazi barátját: a kutyáját.

Hatásos, kicsit Hollywoodi stílusú az indítás: egyből a dolgok közepébe vágunk, hogy felhívjuk és megragadjuk a nézők figyelmét, majd visszatekerjük a szalagot az elejére, hogy biztosak legyünk benne: a néző ki fogja várni, hogy hogyan és miért jutnak el odáig az események, ahol az első képekben látta. Aztán egyszer csak betoppan a váltás, a cselekmény kap egy második, sokkal szokatlanabb, sokkal inkább drámai, érdekes szálat: megtudjuk, milyen egy utcára tett/megszökött kutya sorsa. Koldusok árusítják, új gazdát kap, doppingszerekkel kezelik, ostorral verik, véres hússal dühítik, hogy aztán halálra menő illegális viadalokon rágassák szét a nyakukat. A film lassan, de biztos és alapos feszültségkeltéssel vezeti a nézőt a tragikus, drámai utolsó felvonásig: a begyűjtött kutyák kiszabadulnak, s mintha valami láthatatlan erő vezérelné őket, összefognak, hogy bosszút álljanak az őket elnyomó, megalázó, megkínzó emberek ellen. Mundruczó Kornél nem kíméli a nézőt, kemény, de teljesen hihető realitással ábrázolja a megvadult állatok támadásait, és a film hirtelen erős drámai bevonatú szocio-thrillerré alakul.

Kíméletlen, de valóságos jelenetek (artesycosas.com)

Kíméletlen, de valóságos jelenetek (artesycosas.com)

Ahogy végig kísérjük Hagent véres kalandjain, egyre világosabbá válik, hogy a korcsoknak titulált ebek a társadalom kirekesztett, különc tagjait szimbolizálják, hiszen, ahogy a filmben is elhangzik, csak a fajtiszta állatok után nem kell fizetni, csak azokat ismerik el a társadalom teljes és egyenrangú tagjaként.
Elegánsan alkalmazzák a készítők a görög mitológia Orpheusának legendáját: többek közt Hádész birodalmának őrzőjét, Kerberoszt, a háromfejű kutyát egy Orpheus nevű legendás dalnok zenéje szelidítette meg. Ezúttal Lili nyugtatja meg a fenevadakat trombitaszóval. Liszt Ferenc hátborzongatóan hatásos 2. Magyar Rapszódiája zsigerig hatoló átérzést és feszültséget kelt a nézőben vissza-visszatérő dallamaival (filmzene: csillagos ötös!).
A színészi játék is alapos, megnyerő természetesség árad a Lilit formáló Psotta Zsófiából, de hitelesen formálja karakterét Zsótér Sándor is Dániel szerepében. Horváth Lili megszokott tehetsége ellenére azonban csalódást okozott, bár lehetősége is minimális volt a kibontakozásra. Azonban mindenki elismerése az állatidomároknak, trénereknek jár, valamint az okosan betanított ebeknek. Bármennyire is üres jelző a zseniális kifejezés, másként nem igazán lehet jellemezni azt a munkát, ami ennyi állattal való filmezéssel jár, hiszen nem a tipikus hollywoodi megoldást választották, amely minden bizonnyal két hús-vér blöki mögé gyártott ezer virtuális CGI-házőrző lett volna.
Nem mondom, hogy néha nem gyomorforgató, az érzékeny lelkű, állatbarát és igazság-mániás emberek kössék fel a gatyájukat, de ki ne hagyják, hisz a kortárs magyar filmművészet egyik legeredetibb, legtraumatikusabb alkotásáról maradnának le. Azonban a túlságosan érzékeny gyomrúak csak akkor üljenek le a mozivászon, vagy képernyő elé, ha van mellettük egy olyan személy, aki már látta a filmet és időben tud szólni társának, hogy forduljon el a kutyaszájban enyhe kocsonyássággal rázkódó torokdarab szerepeltetésénél.