Aronofsky újabb remekműve

Végre egy olyan bibliatörténet feldolgozás, amely épp azzal mutatta meg értékét és szépségét, hogy nem mindenben volt hű az eredeti „forgatókönyvhöz”, és a végén, ha a néző elsírja magát, az nem a szánalom és valami keserű, mellkasra nehezedő nyomás miatt van, hanem az emberi lélekábrázolás zseniális változatának libabőrt okozó hatása végett.

Darren Aronofsky eddig is kemény morális hatást ért el alkotásaival, de a Noé című filmjével immár megkérdőjelezhetetlenül bebizonyította zsenialitását. Bár az alkotás, a rendező eddigi műveihez hűen, mint a Fekete hattyú, a Rekviem egy álomért, vagy A pankrátor, a humánus érzelmekre fekteti a hangsúlyt, mégis azt lehet mondani, hogy a mester ezúttal egy újabb szintre lépett, hisz olyan vizuális élményt nyújtott a nézőnek, amelyet még Michael Bay (a Transformers rendezője) is megirigyelhetne. A hatalmas, bárkába vonuló állatsereg talán még nem is lenne önmagában olyan nagy számítógépes teljesítmény, de a gigantikus víztömeg az óriási hullámokkal elképesztően hihetőre, s az özönvíz kellemesnek aligha mondható ereje ellenére, valljuk be, szemet gyönyörködtetőre sikerült. Akárcsak a felsőbb hatalom parancsára pillanatok alatt erdővé burjánzó édenkerti magvacskáról. Külön elismerés a bárkáért, amelyet nem számítógéppel hoztak létre, hanem a bibliai leírásokat szigorúan követve megépítettek (le az összes kalappal a díszlettervező és az építészek előtt!).

Ugyanakkor Aronofsky a maga művészien rendkívüli stílusában teljesen megújította a bibliai történetek filmes ábrázolását, hiszen a Noé-ban, a pazar látványvilág ellenére nem feltétlenül maga az özönvíz, a világvége a lényeg, hanem az, hogy a végső pusztulás ígérete miként hat az emberre, arra a földire, aki ezt az ítéletet saját magának köszönheti. A film megmutatja, hogyan éli ezt meg a barbár, hataloméhes, halálra ítélt ember, hogyan éli meg a világ legnehezebb feladatával ellátott férfija. Az egyik legnagyobb nehézséget pedig az, az ismert legendával ellentétes tény adja, miszerint még Noé és családja sem jogosult arra, hogy a megújult Földet benépesítse, hiszen ember lévén, bennük is megvan a rosszra, pusztításra, kíméletlenségre való hajlam, annak ellenére, hogy egyelőre a jóindulat vezérli a kiválasztott családot. Tehát Noé, a cseppet sem könnyű feladat elvégzése ellenére is halálra van ítélve, ő mégis, a szó legszorosabb értelmében, bármire képes lenne, hogy a feladatát elvégezze.

bsdf

Olyan alapvető emberi vágyak kerülnek előtérbe, mint az életben maradás, vagy a szerelem és a gyermeknemzés lehetősége, hiszen itt Noé két kisebbik fiának nincs felesége. Khám pedig nem tudja elviselni, hogy az emberiség legnagyobb részének kihalása után soha nem lehet igazán férfi.

Ahogy a Fekete hattyúban, a rendező ezúttal is készült egy hátborzongatóan hatásos, kissé horrorisztikus, szimbolikus látomással, amikor Noé a barbárok között egy csuklyás, sóvárgó, kegyetlen alakban felismeri önmagát. Itt jön rá, hogy ő is halálra van ítélve.

A kopár, sziklás színhelyek szándékosan emlékeztetnek a mai színtelen, részben már kipusztult világra. Aronofsky elegáns kíméletlenséggel üvölti a szemünkbe, hogy ugyanabba az apokaliptikus helyzetbe juttattuk magunkat, mint az özönvíz előtti emberek,ugyanazt az ősi, soha ki nem gyomlálható hibát elkövetve: többet fogyasztunk, mint amire szükségünk van. Noé még csak egy virágot sem szakít le, ha arra feltétlenül nincs szüksége neki, vagy a családjának.

A rendező betekint az egyik legismertebb bibliai történet mögé, és teológusokat megvető érthetőséggel ábrázolja a történet tanítását, ami, talán nem is gondoltuk, hogy mennyire tökéletesen illik a 21. századhoz. Az emberi gonoszság ősi eredetéhez, az Éva- és a Káin-féle bűnhöz nyúl, megtoldva azt olyan fantáziadús fantasztikumokkal, mint az Őrzők, akik az isteni segítség szimbólumaként jelennek meg.

bfdxdc

Bár a színészi játék a film első felében nem kap túl nagy hangsúlyt, miután a főbb szereplők hosszú hónapokra négy fal közé szorulnak, kihangsúlyozódnak a vágyak, indulatok, és jobban megismerjük a karaktereket, de legyünk őszinték, ilyen válogatással nem lehetett túl nehéz dolga Aronofsky-nak. Emma Watson (Ila) pedig végérvényesen is bebizonyította, hogy igenis van mit keresnie olyan kiváló és példátlan Oscar-díjas színészek mellett, mint Russel Crowe (Noé), Jennifer Connelly (Noé felesége), vagy Sir Anthony Hopkins (Matuzsálem), akik ezúttal is megrendítő játékot nyújtanak, bár Hopkins most nem kapott túlságosan megerőltető szerepet. De Ray Winstone (Tubal-Káin) alakítását sem vethetjük meg, azonban a Khámot alakító Logan Lerman mindössze két arckifejezésével ezúttal nem nyújtott maximális teljesítményt.

A végén pedig, mikor már azt hinnénk, hogy kellemetlen kérdésekkel a fejünkben és ürességgel a mellkasunkban kell hazavánszorognunk, megkapunk minden választ, amely még hátra maradt. Ahogy Isten kész tények és döntés elé állítja Noét, úgy a rendező minket is ugyanezekkel szembesít. Mind egyformák vagyunk, emberi eredetünktől fogva nem különbözünk egymástól: mindannyiunkban megvan a jó és rossz kettőssége, a kegyességre és a pusztításra való hajlam is. De ugyanakkor mindig van második esélyünk arra, hogy újrakezdjük, megmentve ezáltal a Földet, de elsősorban önmagunkat, az embert. Mindig dönthetünk, választhatunk a halál és a kegyesség jele, a szeretet között. És végül annak, aki még nem tette meg, van esélye arra, hogy megtekintse ezt a páratlan vizuális élményt és mondanivalót nyújtó misztikus kaland-drámát, hogy lássa, az amerikai filmipar nagyjai nem csak üres, haszontalan akcióhősöket, fegyvereket, hektószámnyi piros festéket és bőgő motorokat képes filmvászonra vinni, hanem jelentés-teljes művészi alkotásokat is.