A galaxis őrzői kritika

Ünnepeljük meg azzal, a Warner azon bejelentésének évfordulóját, miszerint nehéz egy női főszereplővel ellátott filmet készíteni, hogy a Marvel stúdió tökös gyerekei a vászonra löktek egy beszélő mosómedvét, illetve egy ember alakú fát. Aztán normalizálták persze a dolgot és a saját magát Star Lordnak hívó főszereplőt egy itteni viszonylatban obskúrus sorozat (Parks and Recreation) Chris Prattje játssza el. Végül, de nem utolsó sorban, a 150 millió dolláros alkotást a PG Porn nevezetű műsorért felelős James Gunn írta és rendezte.

Ha ti is azt tippeltétek, hogy ez a legjobb ötlet a világon, akkor fején találtátok a szöget és verhetitek falba a fejeiteket, mert egyikőtök sem Kevin Feige. A Galaxis Őrzői nem más, mint egy komédiába burkolt űropera, ami történetesen a vele omonim, Marvel univerzumhoz tartozó, képregénysorozat adaptációja.

 

gotg 1

A Marvel fejesek Warner vezetősége felé irányuló üzenetét is megtalálhatjuk benne, ha elég jól figyelünk.


Ahogy az előzetes(ek) is sejteti(k), a tituláris csapat szükségszerű alakulásáról, meg annak körülményeiről, nehézségeiről szól. Minden főbb karakter három dimenziós, a maga módján vicces, még ha nem is szándékosan és mindenkivel történő interakcióik percenként váltanak ki kacajt, vagy mosolyt  a nézőkből. Legyen az a metaforákkal, illetve dühproblémáival birkózó Drax (Dave Batista), a bizalmatlan gyilkológép, Gamora (Zoe Saldana), vagy tekergő főszereplőnk, Han Solo Peter Quill/ Star Lord maga, akit Chris Pratt játékos tökéletességgel alakít. A mellékszerepek játszó is nagyrészt jól teszik a dolgukat, legyen az John C. Reilly, Michael Rooker vagy Benicio del Toro. Azt azért ki kell kötni, hogy Drax nem az őt eljátszó Batista színészi „képessége” miatt jó.

 

gotg 2

Amíg minden más is kiváló, Rocket (Bradley Cooper) és Groot (Vin Diesel és a három, majd öt szava) a film igazi fénypontjai.


Amikor meg nem az Edgar Wright-/ Shane Black-féle humoros szituációs, vagy párbeszéden alapuló humor működik, profi, jól koreografált akció jeleneteknek lehetünk szemtanúi. Ezek természetesen a minőségi különleges effektusok nélkül nem lehettek volna lehetségesek. Ahol meg lehetett, az űrlényeknél például, maradtak a praktikai trükköknél, ami mindig egy jó ötlet. Főleg akkor, ha pár prosztetikus testrészekkel és egy csöpp festékkel megoldható.

A történet meg teljesen működőképes, főleg egy eredettörténet viszonylatában. Annyi kifogásolni valóm van, hogy a főgonosz, Ronan, motivációja az, hogy gonosz és alattvalója, Nebula sem jobb. Továbbá, amíg a csapat szükségből jött létre, az eleinte ellenséges tagok hamar testvéri viszonyba kerültek egymással.

Furcsa, obskúrus, tele van alapanyagából és a nyolcvanas évek popkultúrájából származó utalásokkal és belső viccekkel. Én például azt az időszakot lekéstem sacc/kb 3500 napocskával, de Kevin Baconról, ha nem is a Footlooseról hallottatok már ti is. A korszakidézés még a film zenei választékában materializálódik, ami végre nem a dial-up modem himnuszokból áll, amit manapság dubstepnek neveznek. Ezek amúgy is szükségesek, mert részei a főszereplő személyiségének. A képregényes belső viccek meg úgy vannak megoldva, hogy kontextus nélkül is humorosak maradnak, mint például a „Star Prince” párbeszédsorocska, vagy mindenki kedvenc telepatikus képességekkel ellátott orosz űr-kutyája.

 

gotg 3

Meg kaptunk egy kisebb jelenetet is azzal a Thanossal, akit a Bosszúállók vége óta tetteti a világ, hogy ismeri.


A legmeglepőbb dolog az, hogy attól függetlenül, hogy a film elejétől végéig egy nagyon is vicces komédia, vannak benne hihető, komoly karakter pillanatok is, amik egy percig sem tűnnek nevetségesnek, vagy helyükön kívülinek és általában szereplőink jellemi fejlődését vonják maguk után. Meg merem kockáztatni, hogy ezen jelenetek egyike majdnem könnyt is csalt szemeimbe. Tehát James Gunn végre bizonyította írói, illetve rendezői zsenialitását a világnak.

Annyit esetleg még el tudok képzelni, hogy ebben az univerzumban nem túl jártas egyének az első 20 percben nagyon kell figyeljenek az egyén-, illetve helységnevekre, de a Marvel Cinematikus Univerzum többi alkotásával ellentétesen, nem szükséges egyik előző film megtekintése sem ahhoz, hogy teljes egészében lehessen élvezni.

Szóval A Galaxis Őrzői, konvenciókat fekete lyukba zárva, jobbnak sikerült, mint az első Vasember, szórakoztatóbb, mint a Bosszúállók és 2014 topján is találja magát a Grand Budapest Hotel mellett. Tessék pénzzel jutalmazni, ha nem csak a reggeli fekete kávét lemosó József Attila kötet tud örömet hozni az életedbe.

 

Köszönöm az olvasóm figyelmét!