Interjú Farkas Wellmann Évával

Ma már nem kell sokat kutakodni, hogy olyan felületet találj, ahol bemutathatod tehetségedet. Ha nem is verseskötetben, papíron, de számtalan olyan lehetőséged van, ahol írói-költői adottságaidat kipróbálhatod és bemutathatod a nagyközönség előtt. Gondoljunk egyszerűen csak a blogokra. De hogyan válik valakiből költő? Melyek azok az életérzések, amelyeket érdemes papíron is ízlelgetni és megformázni? Farkas Wellmann Éva költővel beszélgettünk, akiről olyat is olvashattunk korábban, mint: „a költészet formavilágában fölényesen virtuóz” vagy „költőnek született”. Lessük meg picit, milyen is ő.

 

– Már tizenhét éves korod óta verseket írsz, huszonhárom éves korodban jelent meg az első köteted. Hogyan lesz valakiből ilyen fiatalon költő?

– Szerintem tizenhét évesen még nem voltam költő. Ebben a korban nagyon sok fiatal ír, és csak annyi történt, hogy nekem ez a szokásom megmaradt. Később aztán „továbbfejlesztettem” magam.

– Mondták rólad, hogy te csak a jó verseidet írod meg. Szükséges egy meghatározott tudás ahhoz, hogy valaki írjon, és jól írjon?

– Egy költő szerintem ugyanúgy működik, mint például egy divattervező. Itt is fel lehet tenni a kérdést, hogy elég-e, hogy ha a fantáziám szárnyal, nagyszerű ötleteim vannak, ösztönösen ráérzek a színekre, a formákra, vagy tényleg meg kell tanulni azokat az öltéseket, technikákat. Hiszem, hogy meg kell tanulni az öltéseket, és csak ezután lehet szárnyalni. Én úgy kezdtem, hogy már első perctől formába írtam. Tehát hamarabb tanultam meg a formát, minthogy szárnyaltam volna. Én ezt az utat jártam be, és lehet, hogy hajlok effelé. Minket az iskolában elég jól megtanítottak a formákra, mondjuk, szerencsés is voltam ebből a szempontból, mert a magyartanárom – Szakács István Péter, aki maga is író – nagyon körültekintően tanított világirodalmat is. Volt olyan házi feladatunk, hogy hexametert kellett írnunk. Már az iskolában kipróbálhattam magam.

– Szerinted azoknak a költőknek, akik úgymond hályogkovács módra írnak, nehezebb révbe érniük?

– Nem feltétlenül. Szerintem a tehetség utat tör magának. Egy költő ki tud alakítani olyan versbeszédet, hogy az őt képviselje hosszú távon is. Meggyőződésem az is, hogy nagyon sok költő, aki tapogatózva indul, és keveset tud a költészetről, később ösztönösen beletanul. Ezt az utat sem tartom elképzelhetetlennek, viszont fontos, hogy a pályája során minden költő találkozzon a dolog mesterség részével is.

– Az első köteted címe Itten ma donna választ. Ki ez a Donna?

– Az első kötetemben nagyon sok az alternatív módon értelmezett szerepvers. Donna kimondottan az egyik versnek a szereplője. Szilágyi Domokosnak van egy híres verse, a Don Quijote szerenádja, amire válaszul Orbán János Dénes írt egy Don Quijote második szerenádja című verset. Ebből aztán elindult egy teljes sorozat, sokan bekapcsolódtak a játékba. De nálam a biztosítékot az Orbán János Dénes verse „ütötte ki”. Nagyon jó barátok voltunk, és vagyunk ma is. Csak hát azt mondtam, hogy ilyen szinten nem lehet, nem szabad nőkről beszélni, ha meg lehet, akkor meg kell mutatnunk a női perspektívát is. OJD–nek nagyon tetszett ez a válasz, nem volt ebből semmi sértődés, semmiféle harag. Ez egy gesztus volt: itten ma donna választ. Lássuk a női oldalt is.

– Számít a költészetben az, hogy te nő vagy?

– Valószínűleg nem sokat számít. Nagyon sok nő ír, de kevés nő publikál. Szerkesztőként tudom, hogy milyen sokan írnak. Viszont valahogy a publikációk, a kötetmegjelenések már azt mutatják, hogy kevesebb nőnek az írása kerül ki a piacra. Ez nem sokat jelent, csak egy állapot. Lehet, hogy tíz év múlva másként lesz. Lehet, hogy még kevesebb nő ír majd, lehet, hogy sokkal több. Szerintem nem is a kötet feltétlenül, hanem egy adott vers, vagy rövidpróza jellege és minősége dönti el azt, hogy akkor az most milyen értékű. Tehát mindegy, hogy nő vagy férfi írta.

– Milyen témákról írsz szívesebben?

– Ez teljesen változó. Nekem megmaradt az a szokásom, még az első kötet verseitől kezdődően, hogy az olvasmányélményeim témái is megszólítanak. Sokszor továbbgondolok valamit, amiről csak olvastam. De a klasszikusnak számító témák: a szerelem, az istenhit sem állnak távol tőlem.

Magát egykor

Magát egykor versbe átallta írni,

határidőre döntött, hogyha kellett,

jól tudta, mint a közlemény, a hír mi,

s mi minden mást e kívül elfeledhet –

 

nem emlékszik egyébre: mintha volt már

bolondja szövegnek, városnak, hangnak,

s kimerültebb az úttól, mint a holtág,

melyben idő és sár maradt salaknak;

 

s hogy itt lehessen, lent, e vak világban,

időhúzásra gyártott mennyi tervet,

ha célhoz ért, se bánta már, ki látta,

 

legfennebb tudta: innen útra kelhet.

Most ő csak ő, a vers csak vers – s a távlat:

véglegesebben nincs itt, mint ki elment.

– Mi a különbség a két köteted között? 

– Szerintem a megnyilvánulás milyenségén látszik az, hogy eltelt a két kötetmegjelenés közt egy kis idő. Az első kötet versei még elég pimaszok, szemtelenek, néhol cinikusak, próbálkozóak. Különböző szerepeket is kipróbáltam, viszont a másodikban már sokkal személyesebb, sokkal több élményszerű dolog is bekerült a versekbe. Most nem azt akarom mondani, hogy a második kötet rólam szól, továbbra is a fikció terepén vagyunk, csak a megszólalás valahogy személyesebb. Aki még nem sokat tapasztalt, hajlamos egy ilyen ál-magaslatról nézni a dolgokat. Igazából ő nincs fölül, semmi fölött nincs, csak úgy gondolja, hogy rálát a dolgokra. És ennek megvan az izgalma, szép. De később, amikor már reális tapasztalataid vannak, átéltél nagyon fontos dolgokat az életedben, akkor valahogy ez a tekintet máshonnan lát rá ezekre a dolgokra, lennebbre kerül. Külső megközelítésből belső lesz, fentről lennebb érkezik.

fwe_kep

 

– Azon kívül, hogy verseket írsz, kritikusként is dolgozol. Különbséget kell tenni FWÉ kritikus és FWÉ költő között?

– Feltétlenül igen. Amikor bármilyen kötetről írok, akkor nagyon szeretem elrejteni a költő-énemet. Nem is lehet annyira rálátni más munkájára, ha bármilyen szinten megpróbálom az enyémhez hasonlítani. Olyankor valahogy teljesen objektíven nézem, és kimondottan mint olvasó vagyok kíváncsi arra, hogy engem mint olvasót hogyan szólít meg az illető szöveg.

– Szerinted lehet rendelésre írni? Gondolok itt az ösztöndíjra, amit megkaptál, és ami kötelez, hogy időnként bemutasd a munkáid.

– Sokáig nem hittem benne, hogy lehet, de valójában itt nem is arról van szó, hogy ez most rendelés, és mennyire kötelező. Hanem, hogy nekem van egy elképzelésem, amit már régóta szeretnék megvalósítani, vannak ötleteim, vannak verseim, amelyeket szeretnék megírni, de valahogy eddig nem voltak adottak a körülmények. Most kénytelen leszek megteremteni ezeket a körülményeket, ha akarom, ha nem. És ezért én nagyon hálás vagyok. De ez egy belső késztetés is.

– Ebben a felállásban akkor mennyit kell a következő kötetedig várni?

– Remélem, hogy keveset, szeretném egy-két éven belül befejezni.

 

Névjegy: Farkas Wellmann Éva

1979-ben született Marosvásárhelyen. 1998-tól kezdődően rendszeresen közöl verseket és kritikákat erdélyi és magyarországi irodalmi folyóiratokban, antológiákban. 2002-ben jelent meg első verseskötete Itten ma donna választ címmel, az Erdélyi Híradó Kiadó és a magyarországi Fiatal Írók Szövetsége közös gondozásában.

Második Az itt az ottal című kötetét 2011-ben adták ki szintén az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége segédletével. Irodalmi tevékenységéért 2000-ben Látó-nívódíjat, 2001-ben Mikó András-díjat, 2002-ben az Erdélyi Magyar Írók Ligája által kiosztott Méhes György-debütdíjat, 2004-ben Communitas-ösztöndíjat (vers kategóriában) és Arany János-ösztöndíjat, 2005-ben Petőfi Sándor-díjat, 2007-ben Székely János-ösztöndíjat, 2008-ban Communitas-ösztöndíjat (kritika kategóriában) kapott. Legutóbbi díjai: Határon Túli Magyar Tudományosságért-ösztöndíj, Magyar Tudományos Akadémia – 2011; Irodalmi Jelen költészeti díj – 2012.

(forrás: barkaonline.hu)

(fényképész: Dávid Botond)