A mindenség elmélete/ The Theory of Everything kritika

Itt van az idei Oscar-szezon kötelező könnyfakasztóan tragikus és mégis szívmelengetően felemelő bibliografikus drámája, ami a középkorú macskás hölgyeknek, illetve a Twilight korszakból majdnem kinőtt tiniknek teljesen imponálni fog. Aztán meg a 60. esztendejét betöltött fehér fiatalembereknek is, akik akadémiai tagok.

Stephen Hawking valós története tényleg figyelemre és csodálatra méltó. Tudományos szempontból főleg, hiszen sosem fél megcáfolni a múltban istenített elméleteit. Azért élete személyesebb vetülete, az ALS-szel (Lou Gehrig-betegség) való hosszú távú együttélése kisebb, vagy nagyobb mértékben függhet élni akarásával, de ettől függetlenül egy jó történet alapjául szolgálhat.

És a történet, nem a forgatókönyv jóvoltából, rémes nem marad: Hawking Professzort (Eddie Redmayne) még testileg ép állapotában ismerjük meg, majd, fiatal és akaratos feleségével, Jane-el (Felicity Jones), szemtanúi leszünk viszonylag gyors hanyatlásának. Ezután már nagyobb időközöket ugrik a film, hogy élete különböző stádiumait mutassa be. Csak minden más vész el a kilóméterekről észlelhető érzelmi manipulációt szolgáló giccs kvantumokban.

Igazából majdnem minden. Redmayne és Jones a nekik írt anyag ellenében eléggé tiszteletre méltó alakításokat nyújtanak. De előbbi közel sincs Michael Keaton (Birdman), vagy Steve Carell (Foxcatcher) díj-jelölt alakításaihoz és utóbbi meg se karcolja Marion Cotillard (Two Days, One Night), Rosamund Pike (Gone Girl), vagy Julianne Moore (Still Alice) idei munkáit.

Az egész filmnek olyan érzete van, mintha egy hősszerelmes, frissen végzett film-fotós készítette volna, aki nem rég olvasta el Hawking Professor wiki oldalát, majd közben megismerkedett az orkesztrális zenével, amit aztán ismertetni akar a világgal is. De egy amatőr, vizsgafilmnek talán még elment volna egy vajszívű tanár mellett.

A dialógusok röhejesen rosszak és csöpögősek. A fogatókönyvíró szemében úgy lehet drámai súlyt adni egy sor párbeszédnek, ha minden egyes sort drámaivá akar faragni. Habár nem csak ő gondolkozik így. Továbbá, minden mellékkarakter arra szólgál, hogy explicit módon kibetűzze a főszereplők nehézségeit, a szemük láttára.

Ezen kívül minden karakter vagy a lassú hegedű szólót hallgató béka segge alatt van, vagy felemelő zongora aláfestést érdemlően inspirált, reményt sugárzó állapotban van. És, a forgatókönyvíró szellemét megidézve, az élet zenéje sosem ér véget. Pont, ahogyan a filmé sem. Nincs olyan jelenet, melynek szappanopera-hű melodrámáját ne kísérné valamilyen hangszer játéka. Ez meg már tényleg amatőr filmgyártásra utal.

Végül, ahhoz képest, hogy Hawking Professzor miről híres (ha valaki a Big Bang Theory-re, tolószékre, vagy a robot hangra gondol, akkor sok sikert 4 év múlva az érettségihez), a tudományos vívmányai kutyafuttában vannak megemlítve minden jelentéktelen és erőltetett konfliktussal szemben.

Ha tudsz nevetni a kicsit sem szándékos komédiákon, vagy túl lusta vagy elolvasni a valós történteket, ez a két óra neked való. Ellenkező esetben, ott a Whiplash, vagy a Birdman, ha még nem láttad volna.