Egy hónap alatt az embernek sok ideje van gondolkodni dolgokon. Főként a Vujity Tvrtko előadással kapcsolatban, amennyiben buzgó lélekkel várja a beszédet. Több mint egy hónappal az előadás előtt megjelent az első nyilvános meghívó a közösségi oldalakon: Pokoli és mennyei történetek Kolozsváron. Sokat ígérő találkozó, azt írja, erősebb leszek tőle. Később megjelenik egy másik eseménymeghívó, sokkal részletesebb leírással.

Egy hölgy így ír valamelyik előző performanszról: „Igen, akkor ott, azon a felejthetetlen estén megtörtént a csoda.” Pörög az agyam, minden nap csak arra tudok gondolni, hogy azon az estén mi fog történni. Amúgy is padlón vagyok – gondolom magamban, ez majd erőt ad a továbblépéshez. És azt várom, hogy ez a férfi segít nekem ebben. Nincsenek konkrét elvárásaim, csak abban reménykedem, hogy velünk is megtörténik a Csoda.

Vége az előadásnak, és nem történt semmi.

Arra számítok, hogy ettől a férfitől, a nagy és sokat tapasztalt Vujity Tvrtkótól kapok valamiféle lelki táplálékot, és úgy, ahogy a „reklámszövegben” elhangzik, megerősít. Ehelyett az az érzésem, hogy egy stand-up comedy kellős közepébe csöppentem. Poén poén után csattan, amit csak lehet, kifiguráz (és ezzel nincs is semmi baj, a humor sok mindenre megoldás), a sztorik is jók, a közönség nevet. Abban a percben felvidít, mosolygok, hogy ez az ürge milyen jól előadja (sőt, túl jól, kicsit már hatásvadász módon), de hosszútávon mi az, amitől nekem jobb lesz? Mi az, amitől jobban  fogom érezni magam? Nem erre jelentkeztem.

Csalódott vagyok. Képzelj el magad előtt egy csokitortát, Vujity Tvrtko pedig a cukrász. Elmeséli, hogyan készül a torta, oda teszi eléd, levág egy szeletet és porcelántányérba helyezi, csak neked. Majd lefedi egy üvegfedővel, hogy azért lássad, de ne érhess hozzá, ne élvezhesd. Sőt, kihajítja az ablakon. Így érzek az elmesélt történetekkel kapcsolatban. Felszínesen elmondja, hogy ez meg ez történt, de semmi mást nem oszt meg, nem részletez. Pedig sokszor a részletekben rejtőzik a lényeg. Hiányérzetem van.

Még az elején elhangzik, hogy hálát adhatunk a Fennvalónak, hogy van áram, víz, étel, cipő a lábunkon stb., mert a világ nagyon sok részén mindez másoknak nem adatik meg. Igen, persze, hálát is adunk, de az az igazság, hogy ez nem boldogít. Mi így nőttünk fel, ez nekünk alap, hogy van áram meg van mit magunkra venni, megszoktuk. Nekik, ott a világ nagyon sok részén mások az alapfeltételek, máshoz vannak szokva. És az, hogy valaki elmondja, hogy ennek a lánynak mennyire nehéz, meg mennyire rossz, az sem segít. Nagyon együtt érzek, nagyon sajnálom, hogy ennyi rossz történt vele, közben felnézek, és azt kívánom soha, de soha senkivel ne történjen ilyesmi, vagy hasonló, de jelen pillanatban ez nem segít abban, hogy a problémáimat megoldjam és boldogabb legyek.

A végén pedig jön az a tipikus csak itt, csak most, csak a kolozsvári hallgatóságnak… és itt vége mindennek. Teljesen kiábrándulok. Már nem is emlékszem mit akar csak nekünk elmondani. Jön a hosszú taps, tudjátok, az a sima taps, majd utána lassan, majd fokozatosan gyorsulva, hogy már én érzem kellemetlenül magam, s azon gondolkodom, mitől vannak úgy elájulva.

Ja, nem. Nincs vége. Ez a kedvenc részem. Az előadó félbeszakítja a tapszivatart, hogy elmondja: elhozta mind a négy könyvét, és szívesen dedikálja. Sőt, ha megveszed az első hármat, a negyediket ingyen kapod. Ez ám az akció! Na, itt lett vége mindennek. Azóta is kérdéses számomra, hogy tulajdonképp min is vettem részt: stand-up comedy-n, könyvbemutatón, vagy egy önmagát promováló pasas reklámfilm-forgatásán.