Tudományos diákkonferencia újságírótanonc szekcióvezető módra

Az erdélyi egyetemisták szakmai életének egyik legnagyobb érdeklődésnek örvendő eseménye ismét élőben zajlott az idén: a XXV. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia. Gondolatfoszlányok egy szekcióvezetőtől.

Elismerés. Ez az a kulcsszó, amit végig a Reál- és Humántudományi Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia eseményéhez kapcsoltam. Elismerés a versenyzőknek. Elismerés a zsűrinek. Elismerés a résztvevőknek, a szekcióvezetőknek, a Kolozsvári Magyar Diákszövetségnek. Elismerés a különböző egyetemeknek, a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézetnek, elismerés diáknak, tanárnak és végül is mindenkinek, aki valamilyen szinten kapcsolódik ehhez az eseményhez.

Kedd reggel van, május 17-e, én pedig a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektori hivatala előtt állok, és próbálom összeszedni minden bátorságom és önbizalmam, hogy belépjek a nagy faajtón. Kifújom a levegőt és csak arra tudok gondolni, azzal biztatom magam, hogy bármennyire is szerencsétlennek tűnök, ez hozzátesz a szakmai tapasztalatomhoz, a jövőmhöz, ahhoz, hogy én is elismerésben részesüljek majd valamikor.

Néhány újságíró között ülök, és jegyzetelek. Szépen, kihúzott háttal, illedelmesen teszek-veszek, mert fontos emberek vesznek körül. Valószínűleg az ő részükről sosem fogok elismerésben részesülni, de azért próbálkozni mindig kell. Feljegyzem az elhangzott gondolatok közül a legfontosabbakat, hogy majd tudósítást írjak belőle, ami majd megjelenhet a Campusban s azért is esetleg elismerést kaphassak innen-onnan.

A terem, ahol ülünk, komolyságot áraszt. A drága fabútorok, a puha szőnyeg, a félkörbe rendezett székek és mindenkin az elegánsabb öltözet mind-mind olyan dolgok, amelyek közül én a hétköznapi megjelenésemmel kitűnök. Ettől függetlenül mindenki szeme elsiklik felettem. Az idő telik, a sajtótájékoztató véget ér. Később a cikkemet valahogy összehozom, amit javítás, majd publikálás követ.

Nap nap után jön, majd elérkezünk a csütörtöki nyitógálához. Látszik, hogy kik azok, akik versenyezni fognak. Látszik, hogy ki az, aki bíráskodni fog a dolgozatok felett, s az is látszik, hogy ki az, aki csak betért megnézni a nyitógálát, mert talán éppen érdekelte. A termet betölti a zsongás, az izgalom. Mindenki várja a következő lépést. A kórus felsorakozik, majd gyönyörű csengő dallamok egyvelege tölti be a termet. Egyik dal követi a másikat, a zene hipnózisként hat az emberekre, mindenki különös odafigyeléssel hallgatja az énekszót. A bemutató után néhány pillanatig ellepi a termet a csend, majd felzendül a taps. Az elismerés egyik formája. Köszöntőszöveg, dr. Benedek Dezső plenáris előadása, majd mindenki kiözönlik.

A tűző napra kiérve, a szervezésen gondolkodva az jut eszembe, mekkora bizalom kell ahhoz, hogy ilyen nagyszabású rendezvényt a diákok kezébe adjanak mindenféle kétkedés nélkül. Mi van, ha valaki nemtörődöm jellemet mutatva nem fogja elvégezni a feladatát? Mi van, ha valami nem sikerül a konferenciákon? Aztán az agyam megválaszolja a hirtelen felmerülő kérdést. Aki önkéntesen jelentkezik az ETDK szervezésére, úgyis elvégzi a feladatát, már csak azért is, mert elismerésre vágyik.

Elérkezik a péntek. A Kommunikáció és Újságírás Szekció konferenciája. Felöltöm a szép ruhát, utoljára ellenőrzöm a konferenciaszövegem, képzeletben felsorakoztatom aznapi teendőimet, majd elindulok a KMDSZ-iroda felé átvenni a szekciócsomagokat. Mindenféle előzetes feladat után ott találom magam 10 perccel a konferencia előtt, és még csak az izgalom pici kis szikrája sem jár át. A terem kezd megtelni. A résztvevők csillogó szemmel, remegő kézzel foglalnak helyet a harmadik és negyedik sorban. A zsűri elfoglalja a helyét. Elkezdődik a szekcióülés.

Ha nem csupán egy emberre hárul a nagy feladat, hanem ketten osztoznak ugyanabban a teendőben, jóval könnyebb elkönyvelni a kudarcot, de az elismerés is kettéoszlik. Ilyen gondolatok rohamoznak meg, miközben a másik szekcióvezetővel játszunk a szavakkal és konferenciához méltó díszes köszöntővel megnyitjuk az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciát. Az idő sakkban tart minden jelenlevőt. A vendégelőadót azért, mert nagyon érdekes téma bemutatására az a 40 perc körülbelül egyenlő a semmivel, a versenyzőket azért, mert csupán 10 percük adódik több hónapig tartó munkával járó szakdolgozat bemutatására, a zsűrit, mert számukra 5 perc jut néhány kérdés feltevésével megbizonyosodni arról, hogy jól felkészültek-e az előttük állók, és minket, szekcióvezetőket is, mert a táblázatban megadtuk az időkeretet, amihez ragaszkodnunk kell a konferencia lebonyolításával. Az időblokkok követik egymást, és ami számunkra csupán egy rendezvény levezénylése, az másoknak meghatározó pillanat. Az utolsó prezentáció bemutatásával eljön az idő, hogy a szekcióvezető kiossza a pontozáshoz szükséges papírokat és a zsűri értékelje az elhangzottakat.

Egyetlen délelőtt alatt lezajlik mindaz, amire annyian már oly sok ideje készülnek. A mi munkánk befejeződik, hazaindulok. A haza alatt pedig itt azt a hazát értem, ahol a szüleim várnak. Azt a kicsi, Torda utáni települést, ahol a meleg szél simogatja az ember bőrét és mindent bekebelez a természet. A vonatút hamar eltelik, az állomáson pedig ott áll anya és apa. A szemükben tükröződő elismerés mértékét pedig az előbbiekben említett pillanatok egyikében sem lehet tapasztalni.