Mind tudjuk, sokat beszélünk róla: megállt az élet a korona óta. Nem tudunk dolgozni. Nem tudunk utazni. Dr. Turóczi Ildikónak ez, ha mondhatjuk, hatványozottan gondot jelent. Korábban családorvosként dolgozott Székelyföldön, de érezte, hogy ez az életritmus, a zsúfolt napirend sok – ekkor rászánta magát a kilépésre. Ha az ember megtalálja a hivatását, nehéz attól elszakadni, így hát továbbra is gyógyított. És itt jön a csavar: Kamerunban. Ahová a fegyveres konfliktusok miatt nem térhetett vissza. Ő volt az első nyugati medicinával foglalkozó fehér orvos a törzsben, aki emellett etnológiai kutatásokat végzett, kórházat alapított, árvák megsegítésére tanulmányi támogatást kínáló programot hozott létre. Orvosolt kolerát Szudánban, tevékenykedett menekülttáborban Dél-Szudánban, viszont az elmúlt időszakban ő is otthon ragadt. Jelenleg itthon dolgozik, ügyeleti ellátásban és szabad praxissal rendelkező orvosként gyógyít.

– Meséljen kicsit arról, amikor spanyol zarándokútja után eldöntötte, hogy kilép az addig megszokott közegből, a családorvosi munkájából.

– Van, amikor eljön az ember életében egy olyan időszak, amikor azt érzi, összegyűlnek azok a dolgok, amik kérdőjelként élnek benne, és ezeket minél előbb tisztázni kell, ha nem, feszítenek belülről. Azzal az életmóddal, életritmussal, ami azelőtt volt nekem, gyakorlatilag lehetetlen volt egy ilyen döntésre időt szánni. Amikor az ember igazán fontos döntéseket hoz, szüksége van arra a csendre, amikor meghallja saját magát. Szerintem így születnek a legigazibb és legautentikusabb döntések, nem külső hatásra, és persze nem arról van szó, hogy nem figyelek a véleményekre vagy tanácsokra, de a döntés és ennek felelőssége az enyém. Nekem a spanyol zarándokút volt a legmegfelelőbb alkalom az önmagammal való zavartalan léthez, amikor nem órák és napok feszítenek, és időt kapnak a pró és kontra érvek is. Az volt érdekes, hogy azalatt az egy hónap alatt, amíg távol voltam, egyáltalán nem azokra a problémákra gondoltam, amikről döntenem kellett volna, hanem teljesen más dolgok kerültek előtérbe, bukkantak fel, amik utólag elvezettek ahhoz a felismeréshez, hogy nem akarom folytatni azt és úgy, amivé a családorvoslás alakult. Nehéz döntés volt.

– Hogyan jött képbe Kamerun? Hogyan fogadta a közvetlen környezete a döntését, hogy Afrikába utazik gyógyítani?

– Miután leadtam a családorvosi praxist, nagyon fájdalmas időszak következett. Hirtelen kiüresedett minden, nem tudtam mihez kezdeni magammal – jó praxis volt, nagyon szerettem. Aztán elköltöztem a városból, de az sem oldott meg semmit. Az addigi életformámnak a hivatástartalma, ami 25-26 éven át az életemnek több mint felét kitöltötte, nagyon hiányzott, és így villant fel az önkéntes munka gondolata. Azt nem tudom, hogy jött képbe Kamerun… Úgy kezdődött, hogy keresgéltem internetes oldalakon, találtam egy amerikai alapítványt, írtam nekik, megegyeztünk, hogy velük tartok, de én kicsúsztam az időből, ők pedig azt ajánlották, hogy vegyem fel a kapcsolatot azzal a helyi, kameruni alapítvánnyal, amellyel ők is dolgoznak. Így is történt, egyeztettünk, és elindultam… – annak külön története van, hogyan lehet Romániából kameruni vízumhoz folyamodni…

– Az ottani lakosok hogyan fogadták?

– Érdekes sztori volt. Igazából azt sem tudtam, hova megyek. Amikor először megláttam azokat a kis fűtetős házakat, éreztem, hogy nekem ez nem fog menni. A második meglepetés az volt, amikor elmentünk a törzsi királyhoz bemutatkozni. Most ezt furcsa így mondani, de nagyon vicces volt. Attól a beszélgetéstől függtek a továbbiak. Kiderült, hogy a király testvérének van egy majdhogynem európai szintű háza (ez kérdéses, mit takar, arra értem, hogy nem agyagfalú, fűtetős). Megtudtam, hogy lesz hol aludnom és lesz tető a fejem fölött, úgyhogy maradtam. A lakókkal kölcsönösen kíváncsiak voltunk egymásra. Annak a helynek addig nem volt orvosa, ráadásul fehér bőrű és nő! Ilyet nem nagyon láttak.

– Szembesült szkepticizmussal vagy ellenséges magatartással a modern orvoslási módszerei miatt?

– Nem. Rájuk nem jellemző a szkepticizmus. Az a fajta bizalom, elfogadás, amivel ők viszonyultak hozzám, és az újdonságokhoz, amelyeket a szemükben én képviseltem… hát ez az, ami nem igazán jellemez minket. Azt éreztem, hogy ilyen helyre jó megérkezni, ilyen helyen jó élni. Számomra szakmailag érdekes volt, hogy mindjárt az első napokban kiderült, itt nagyon sok a natív orvos, a szellemgyógyász. Nyilván én is kíváncsi lettem, hogy ők hogyan gyógyítanak. Teljes mértékben nyitottak voltak, minden kérdésemre válaszoltak. Megbeszéltük, hogy ha úgy érzik és gondolják, hogy tudok segíteni nekik, akkor csak szóljanak. Így történt.

– A kommunikációs nehézségeket hogyan küzdötték le? Például jelen volt tolmács a betegek vizsgálatánál?

– Persze, az mindig kellett. Ott a törzsi nyelvet mindenki ismeri; a hivatalos nyelv Kamerunban a francia. Ezt gyakorlatilag mindenki beszéli, aki elvégezte a nyolc-tíz osztályt. Az angolt is, annak jellegzetes kameruni változatát. Sokszor azt éreztem, talán nem is értik, mennyire értékes az, hogy a világnyelvek közül kettőt annyira jól beszélnek.

– A Változó idők Kamerunban könyvében ír a hely és a nép szokásairól, hagyományairól, életmódjáról. Melyek voltak azok az új „törvények”, szokások, amelyek leginkább elnyerték a tetszését?

– Elsősorban az ott tapasztalt elfogadás. Másodsorban az, hogy bár szegénység van, az nem társul azzal a fajta nyavalygással, amelyről az ember azt mondaná, hogy a mindennapok részét képezik ilyen környezetben. Sokat gondolkodtam, hogy ez miért van így – talán azért, mert zárt közösségről van szó, zárt életformáról, ahol ez a természetes, ezt ismerik. Akkor is, ha a család férfitagjai a városba mennek dolgozni, mert ott találnak csak munkát, otthon nem változik semmi, tovább él a hagyományos létforma. Náluk az a természetes környezet, ami úgy van rendben, ahogy van, minden benne létező spirituális jelenséggel együtt. Spiritualitásban élni egy életforma, ami kitágítja az ember dimenzióit, amelyben gondolkodik, amiben él. A spiritualitás nem feltétlenül hit kérdése. Az ott élő ember már gyermekkorától tudja, hogy a nagypapa szelleme hol van, jöhet és tanácsolhat dolgokat, bármilyen fizikai alakot ölthet. Ez az életmód lehet az a plusz, ami nekem előbb megdöbbentő volt, aztán természetessé vált, végül azt mondtam, igen, ezt jelenti a hit. A hit nem dogmákat jelent, a hit létforma.

– A doktornő meglátása szerint mennyire fér meg egymás mellett a hagyományos szellemgyógyászat és a modern orvostudomány?

– Abszolút összeegyeztethető a kettő. Van az orvostudománynak egy része, a pszichoszomatikus medicina, ahol szükség lehet erre a fajta „szellemgyógyászatra”. Kell némi profizmus is ahhoz, hogy megértsük, például egy kezelés során melyik az én részem és melyik a szellemgyógyászé. Erről volt egy szép példa. Volt egy páciensünk, középkorú nő, akinek minden hónapban, körülbelül ugyanabban az időszakban, éjszaka rángógörcsös rosszullétei voltak. Nagyon kevés laborálási lehetőségünk volt, szó sem lehetett műszeres kivizsgálásról, a tünettan alapján pedig semmire nem tudtam következtetni. Azt mondtuk neki, amikor közeleg ez az időszak, jöjjön be a kórházba, maradjon itt, lássuk, miről van szó. A nő be is jött és egy nyugodt délutáni váltás idején elmesélte az asszisztensnőnek az élettörténetét, hogy amíg a férje dolgozott, a sógora próbálta szexuálisan megközelíteni, ajánlatokat tett neki, talán odáig is eljutott, hogy meg akarta erőszakolni. A férj nem hitt a feleségének, persze a sógor is mindent tagadott, a történet úgy végződött, hogy a nőnek el kellett költöznie otthonról. A rosszullétek a zaklató halála után kezdődtek, akinek a szelleme rendszeresen, havonta egyszer eljött hozzá és zaklatta őt. Pszichoszomatikus megközelítésben ez azt jelenti, hogy az agy „bezár”, mintegy „menekül” az emlékek elől, tehát a páciens eszméletét veszti. Mi ezzel nem igazán tudtunk mit kezdeni, de az éjjeliőrünk ajánlkozott, hogy ő foglalkozik ártó szellemek elűzésével, és ha rábólintunk, ő tud segíteni. Akkor kerültem én borzasztóan rossz helyzetbe, mivel ugye mi voltunk a modern kórház, ahol nincsenek ilyen hókuszpókuszok. De mit tehettem volna? Mindig a beteg gyógyulása az érdek, ezért beleegyeztem a folyamatba. Nem vártuk meg a rosszullétet, hanem este az éjjeliőr megcsinálta a maga szelleműző praktikáit, és kimaradtak a rosszullétek. Ilyen esetekben például teljesen összeegyeztethető a modern orvostudomány a szellemgyógyászattal, de persze sok olyan eset van, amikor nem.

– Kamerun után Szudán következett, de az ottani munkájáról közel sem írt annyit. Talán téves következtetés, de az írásaiból úgy érzem, szívügye Kamerun. Mi a különbség a két hely között?

– Ez így van. Sokkal több időt töltöttem Kamerunban, része voltam a közösségnek, mindenhol jelen lehettem az életükben: családorvosként dolgoztam, bejártam a házakba, ismertem őket, ünnepekre, misékre hívtak, sokkal több kérdést feltehettem és sokkal komplexebb válaszokat kaptam, mivel ott éltem velük. Nagyon szerettem ott lenni. Szudánról az utolsó könyvemben írtam. Mit jelent járványkórházban dolgozni, hogy néz ki egyáltalán a kolerajárvány, amikor kitör, mit lehet és kell olyankor tenni. Ami a dél-szudáni menekülttáborban történt, az nagyon megviselt. Nehéz a történésekről autentikusan írni. Akkor még nehezebb, amikor az ember nem része a közösségnek, hanem csak egy szeletét látja az életüknek. Dél-Szudánban ez a szelet is bőven elég volt.

– Mi hiányzik a leginkább Afrikából?

– Itthon sokszor azt érzem fojtogatónak, hogy mintha az itthoniaknak valamiféle állandó szükségük lenne valamire, amin rágódhatnak, ami konfliktust generál. Valószínű, hogy ez is generációs örökség, és nem feltétlenül jó. Hiányzik az a fajta nyitottság, kíváncsiság, ami például Kamerunban körülvett.

– Mi következett Dél-Szudán után? Manapság mivel foglalkozik?

– Az eredeti terv az lett volna, hogy pár hónap múlva, az ott történt események feldolgozása után visszamegyek Kamerunba, amint véget érnek ott a fegyveres konfliktusok. Az ember tervez, aztán az élet alakul, szóval nem tudtam visszatérni, ezért most itthon dolgozom szabad praxissal rendelkező orvosként, emellett írok.

– Tervez visszamenni ezek után Kamerunba?

– Persze, vissza szeretnék és vissza is fogok menni, amint erre lehetőségem adódik. Addig is bemutattuk a kameruni árva gyermekek programját, ami a köszönetem és hálám azokért a hónapokért, amelyeket ott tölthettem. A program lényege, hogy oktatás szempontjából annyi gyermeket támogatunk, ahányat csak tudunk. Így van most már közgazdászunk, szakképzett asszisztensünk, akinek van receptírási lehetősége, kémikusunk, harmadévet végző egészségügyi dolgozó és egy informatikus lány, aki reményei szerint építészmérnök lesz. Nagyon hálás vagyok azoknak az embereknek, akik lehetővé tették, hogy így segíthetek.