1st Attempt, Székelyudvarhely–Kolozsvár–Eger

Fiatal tehetségek, zenészek, akiknek sokszor több teher van a vállukon, mint ami kívülről látszik. Sztojka Borit az őszinteség vezérli: van annyira szabad és vagány, hogy félelem nélkül önmagát adja a színpadon, mindenféle színjáték nélkül. Talán tényleg ezt szeretik benne. A Székelyudvarhelyen 2013-ban alakult 1st Attempt négyötöde Kolozsvárra költözött. Szombaton meghívott zenekarként léptek fel a Bulgakovban, a Legszebb Erdélyi Magyar Dal egyik tavalyi nyertesével együtt. A koncert előtt az együttes frontasszonyával, Sztojka Borival beszélgettünk.

Zenekaron belül ütköztetek nehézségekbe annak kapcsán, hogy elköltöztetek egy másik városba?

Egy kicsit igen, mert négyen feljöttünk Kolozsvárra, a  dobosunk (Jánosi Szabolcs – a szerk.) viszont a jövőben Egerbe megy, így egy kicsit nehéz lesz próbálni. Idén már adtunk egy koncertet itt a városban, azt is próba nélkül játszottuk végig, de szerencsére előtte volt egy rádióelőadásunk, amire nagyon sokat gyakoroltunk, amíg otthon voltunk. Nem akarunk mással együtt dolgozni, tehát a banda az vagy így működik, vagy sehogy. Senki más nem fér bele a zenekarba, és senki más nem fér ki belőle. Négy éve együtt vagyunk és imádjuk egymást. Mindent megtudunk oldani, nagyon ritkán veszekszünk. Ha például valaki lebetegedik, akkor megyünk csapatostól hozzá, és együtt hülyéskedünk.

Van bennetek egyfajta bizonyítási kényszer az “új”, kolozsvári közönségetek felé?

Az az igazság, hogy az a közönség, amelyik otthon volt, és amelyik itt van, az eléggé hasonlít. Akik szereti ezt a zenét, akik eljönnek egy ilyen helyre, ahol mi fellépünk, általában hasonlítanak, hasonlóan reagálnak. Itt mindenki jó fej. Úgyhogy nem ijesztő, vagy nincs kényszer. De persze minden koncerten akarunk adni valami jót a közönségnek, és mindig jobban akarunk teljesíteni.

Mennyire éled meg felelősségként azt, hogy te vagy a frontember, szokott rajtad nyomás lenni?

Felelősség mindenképpen van, több irányban is, mert az énekben hallatszik a leginkább, ha elrontja az ember. Megfigyelnek. Nem is azért, mert én vagyok legelöl, hanem mert én vagyok az egyetlen lány a csapatban. Felelősség mindenképpen van, de nem feltétlenül érzem azt, hogy ez nyomást gyakorolna rám; lehet, hogy kellene. Kiskoromtól kezdve zenesuliba járok, és ott félévente volt ilyen produkció. Igazából megszoktam, nem érzem azt, hogy „Úristen, koncertezni kell, félek” vagy bármi. Amúgy a hétköznapokban is megfigyelnek, mert rózsaszín a hajam, meg elég nagy a szám. Bizonyítási vágy bennem nem volt és nem is lesz. Én nem várok el semmit, senkitől. Rábízom az emberek jóindulatára azt, hogy mennyire fognak odafigyelni, mennyire érdekli őket.

Gyakran hallani zenészeket, hogy azt mondják, ők már kiskoruktól kezdve rocksztárok akartak lenni. Bennetek van egy ilyen rock ‘n’ roll attitűd?

Van, persze, mindenkiben van! Én például kiskoromban dobos akartam lenni. Meg nagyon sok Omegát hallgattam, életem első koncertje is az volt Marosvásárhelyen az arénában. Nagyon szeretem a dobok hangzását, és akkor eldöntöttem, hogy dobos leszek, csak aztán anyukámék lebeszéltek róla, és meggyőztek, hogy inkább legyek gitáros. Én igazából gitáros vagyok, ezt tanultam, sőt a zenekarba is így kerültem be.

A belső kémia hogy működik nálatok, hogy kell elképzelni egy dalírást?

Úgy kell elképzelni, hogy minden próbán születik egy dal, csak nem mindegyik jó. Nekifogunk próbálni, bemelegítünk pár régebbi számmal, amit már nagyon jól tudunk, hogy belerázódjunk. Utána pihenésképpen jammelnek a srácok; ha akkor valami megtetszik, arra rákattan mindenki, és összehozunk valamit. Ha annyira jól sikerül, akkor megtartjuk, a következő próbára még egy kicsit finomítanak rajta, én pedig lemegyek a füzetemmel és írok rá egy szöveget. Vagy előfordul, amikor olyan hangulatban vagyok, hogy otthon írok szövegeket és megmutatom nekik, ezután pedig összedolgozzuk.

Mennyire tud mélypontra küldeni téged a kritika?

Semennyire. Egy koncert például mindig jól sikerül, mert az jelenik meg a színpadon, amit érzünk. Én nem akarok, és nem is tudok szerepelni. A való életben is, a színpadon is ott vagyok, döntsd el. Én mindig rábízom magam az emberekre. Ösztönből jön az, hogy nem tud meghatni a kritika, mert tudom, hogy mit csinálok. Tudom, ha elrontottam, tudom, ha nem rontottam el. Ha valaki azt mondja, hogy jó volt, én már azt is tudom. Ezt nem azért mondom, mert öntelt vagyok. Meghallgatom, mert érdekel, ha valaki tud valami értelmeset mondani, mert én is szeretek építkezni, kíváncsi vagyok, hogy mit látnak. Ezt viszont kicsi koromtól kialakítottam, hogy bármilyen helyzetben vagyok, lépek kettőt hátra és megnézem a dolgokat külső szemmel.

Mindennek mindig a helyén kell lennie és jól kell szólnia?

Nem, mert azt akarom, hogy ez az egész dolog így is legyen. Kezdettől fogva erre tudatosan hajtottam, a srácokat is, meg főleg magamat. Ez nem egy megrendezett dolog, ez nincs előre kitalálva. Oké, hogy próbálunk, oké, hogy meg van írva a szöveg, de ez mindig olyan, mint egy beszélgetés, vagy mint amikor elkezd hisztizni az ember, az így kijön. Tehát ez is valahol spontán és úgy történik, ahogyan történnie kell. Beleférnek a hibák is, ez van, ember vagyok. Nem akarok tökéletes lenni, az már csúnya. Éppen ez az, amit meg akarok mutatni, hogy nem az és nem is kell annak lennie az embernek. Ezt akarom elérni mindennel. Legyen természetes, nem szeretem a mű világot.

Ami a színpadon történik, arról mindig azt hiszik az emberek, hogy színjáték. Pont ez az, amiért nem félek. Mert soha nem fogják fel, hogy az a valóság, amit látnak, tudod? Olyan ez, mint amikor a filmben lövöldöznek és fröcsköl a művér; tudod, hogy az, ezért nem foglalkozol vele. Itt is azt hiszik, hogy ez történik. Vakság. Nem akarják elhinni, hogy vannak mélységek, főleg, ha elmennek egy koncertre. Ott miért akarnál arra gondolni, hogy vannak rossz dolgok is a világban?

Nem szokott néha megijeszteni a gondolat, hogy akkor, amikor kiállsz a színpadra, konkrétan mindent látnak belőled és a legbenső gondolataidhoz is hozzáférnek?

Ijesztőbb maga a gondolat, ami megjelenik a színpadon, mint az, hogy értik a gondolatot. Amikor abban a hangulatban vagyok, hogy bármi megijeszthet, akkor inkább a saját lelkiállapotom, szövegeim ijesztenek meg, de már nem jutok el addig, hogy ezt más is lássa. Nem feltétlenül szükséges az, hogy ők is átérezzék. De az, hogy én átérezzem, az fontos, máskülönben nincs előadás. Például az Under the Skin (a 2015-ben megjelent Through These Eyes EP-ről – a szerk.) című számunk elmondja azt, hogyha látnál az én szemeimen keresztül, akkor már nem úgy élnéd meg a dolgokat. Az emberek szeretik azt, hogy egy nagyon furcsa jelenség vagyok, de nem értik. Erről szól ez a szám, hogy szeretnek az emberek, de nem egem. Szeretik azt, hogy nem érdekel, azt, hogy szabad vagyok és vagány. Ők magát a formát szeretik, az elvet. Nekik tetszik ez a kép, a külső réteg. Ők erről akarnak tudni, a mélységekről nem.  A színi tanárnőm sokszor mondta, hogy az ősemberek gondolkoztak érzésekben, ez ma már ritkább dolog.