Februárban vetítették először a Kenneth Branagh által rendezett második Poirot-filmet, a Halál a Nílusont, amelyhez gondolkodás nélküli gyorsasággal két fogalom társítható: kényszer és kompenzáció. Ez a híres színészekkel és látványos CGI-képekkel zsúfolt mozifilm éppen azokon a pontokon fullad vízbe, ahol amúgy tehetségesen és mesterien kellene átúsznia. Az egész attrakció olyanra sikeredett, amilyen a látványvilága: harsány, sokat ígérő, de a történetmesélés szempontjából túl sok snitt tulajdonképpen fölösleges.

A film (nem úgy, mint az áldozat) több sebből vérzik. A legszembetűnőbb számomra a karakterek kidolgozásának teljes félreértelmezése rendezői részről. Aki árnyalt, többsíkú kellene hogy legyen, az egysíkú karakterré formálódott és fordítva. A gyilkosság áldozata és a gyanúsítottak inkább leegyszerűsített archetípusok a vásznon, mintsem regényből ihletett, ideális esetben komplex filmszereplők. Megismerkedünk a kapzsival, akinek egyedül a meggazdagodás élete hajtómotorja, a gazdaggal, aki anyagi, ebből következően társadalmi ranglétrán való pozíciója miatt jogosan fél az őt körülvevő „barátoktól és jóakaróktól”, viszont túlságosan naiv. Ott vannak még az említett barátok és jóakarók, akik javarészt mind attól szenvednek, hogy szerelmüket sosem élhették meg igazán, és a vásznon hanyagul bemutatott különböző múltbeli sérelmek hordozói. Rajtuk kívül pedig a tipikus szerelmesábrázolások válnak egyesek legfőbb, szinte egyetlen személyiségjegyévé, például a hős vagy az őrült, mindenre elszánt szerelmes. Van, akinek ez az érzelem már kényszeres, ahogy az ebből származtatható cselekedetei is.

Szerelem. Ez kellene hogy a történetet előbbre mozdítsa, viszont úgy van jelen a filmben, mint valami lerázhatatlan irritáció. Mint a szúnyog, amely a fülünkhöz közel repül, éktelenül hangosnak tűnik a zümmögése, és amilyen fölösleges, éppen annyira zavaró. Az egész történetben a szerelem jelensége mintha csak kompenzáció lenne, jelezve: sajnáljuk, ez a maximum, amit nyújthatunk. Meg kell hagyni, a Halál a Nílusonnak döntően fontos része a szerelem, viszont a megjelenítése és a minduntalan képünkbe nyomott emlékeztető az ép ész határain rég túllépő érzelemről közhelyessé, elcsépeltté teszi azt. Az is csorbítja a szerelemábrázolást, hogy valóban csak ennyi teszi ki egyesek személyiségét.

Nem így van ez Poirot-val, aki több figyelmet kapott, mint az egész cselekmény. Mérhetetlenül zavaró, hogy eredettörténetet kreáltak neki, és – aljasan megfogalmazva – emberivé tették a karakterét. Ez számomra azért volt rendkívül kínos, mert a híres, tisztelt, mindenkinél intelligensebb magándetektív az, aki úgy alkot egészet szereplőként, hogy nem kell róla semmit sem tudni az imént felsoroltakon kívül. Talán még annyit, hogy belga, a vásznon erőltetett francia akcentussal. De ha ezt esetleg valaki nem tudná, annak Kenneth Branagh több ízben, néha még erőltetetten is bebizonyítja. Poirot az a szereplő, akinek nem lenne szüksége karakterfejlődésre. És nem azért, mert elérte személyiségének nirvánáját, hanem mert a róla szóló regények és sorozatepizódok éppen azáltal teszik tökéletessé a szerepét, hogy jelenségként kezelik esendő halandó helyett.

Agatha Christie zsenialitása a párbeszédek szerkesztésében rejlik, amely valódi aranybánya, a film mégsem aknázza ki. Ha olykor mégis, ritka, hogy a magasztalt szerelem ne legyen említve. A gyanúsítottak kihallgatásai gyorsak és rövidek, jelezve Poirot sebes észjárását, ugyanakkor hiányérzetet keltve a nézőben. Emellett a film első húsz percében (nem feltétlenül leszámítva a teljes mértékben fölösleges fekete-fehér emlékképeket) ki lehet következtetni, hogy ki válik fő áldozattá, kinek vagy kiknek van oka megölni őt.

A szereposztás lehetett volna sokkal jobb. Kevés színészre mondható, hogy tökéletesen hozza a figurát. Armie Hammer (a filmben Simon Doyle) és Gal Gadot (Linnet Ridgeway Doyle) közömbös, feledhető alakítást nyújt – ez lehet ugyanannyira a forgatókönyv hibája, mint a színészeké, viszont ez nem változtat a csendes kiábrándultságon. Ellenben Emma Mackey (a vásznon Jacqueline de Bellefort) a szerep adta lehetőségeihez mérten kitűnően játszik, ahogy Sophie Okonedo is, akit élvezet nézni, hallgatni, amint Salome Otterbourne ideális reprezentációjaként tündököl a filmben.

Tündöklőnek szánták a CGI-képeket is, viszont a lenyűgöző látványelemek elvonatkoztathatatlanul jelzik, hogy a valósághoz távolról van vajmi közük. A grandiozitás és az élénk színek egyrészt jogosak, ábrázolva Afrika nyári melegét, a táj és az  építészeti remekek lélegzetelállító voltát, de valahogy mégis, a mozira szánt két óra közben túl sokszor tettem fel magamban a kérdést: vajon ezzel akarják elterelni a figyelmem arról, hogy ez a film nem teljesít látványon kívül más elvárásokat? Vajon ez csak kompenzáció? Arra jutottam, hogy igen. A 2022-es Halál a Níluson saját hibáit akarta elfedni a színes képekkel, és azzal, hogy a csapból is a szerelmet folyatja. Ez utóbbiért nem a regény íróját és szereplőit okolom. Sőt, nem is teljes mértékben a rendezőt, hanem azt a kényszeres elvet, miszerint muszáj újat alkotni, és azt extrán, nagy csinnadrattával. A film esetében ez agyonhajszolt szervezőelveket (szerelem és keretes szerkezet), túl sok Poirot-t és fölösleges jeleneteket jelent.