Telefon helyett narancs, nyusziból viszont nincs hiány
Kislány vagyok, 8 éves, a szüleim kezét fogva sétafikálok Szatmárnémeti főterén. Nagynak tűnik a város, mindent szívesen elfogadnék a kirakatokból. Ámbár, amint kitátom a szám, rögtön lehurrognak. Nem kaphatok sem magassarkú cipőt, sem gyerekeknek tervezett menyasszonyi ruhát, de a hisztim miatt azt mondják, a vacsit követő desszertről is lemondhatok, ha így folytatom. „Milyen szülő az, aki ilyen fontos kellékektől fosztja meg a gyerekét?!” – gondolom magamban, de inkább hallgatok, mert a nutellás palacsinta mindennél többet ér. Egyébként is, tudom már, kinek az ajtaján kopogtassak legközelebb.
Egy hét eltelt, s képzeljétek, sikerült átvészelnem napjaimat a fidres-fodros, fátyollal kínált, csipke menyasszonyi ruha nélkül is. Pedig komolyan fontosnak tartottam, és ki is használtam volna, ha megkaptam volna, ha apát meggyőztem volna. Amikor csak ketten mentünk vásárolni, őt mindig sikerült jobb belátásra bírnom, anya volt a kemény dió. Ezennel viszont nem sikerült a küldetés, kénytelen voltam tehát az ő tűsarkúiban száguldozni a szobám ajtajától a konyháig s onnan vissza. Ritkán tértem le a bejáratott útról, elvégre 10 lépésnél többet nem bírtam megtenni. Inkább álló helyzetben csodáltam magam a tükörben. De nem volt teljes az összkép, ezek a cipők nem az én lábméretemre voltak tervezve, akárhogy is.
Egyébként novembernek nemsokára vége, én pedig vacogok az ágyban. Idén nem kíméletes velünk az időjárás. Fürödtem, s fél órája a vizes törülközőben fetrengek az ágyamban, lusta vagyok belepréselni magam a rózsaszín, csilivili, hercegnőkkel megspékelt pizsamámba. Anyáéknak is csak egy feltétellel engedem, hogy rám adják, segíteniük kell a Mikulás-levelem megírásában. Szóval kezdem: jól jönne egy új fülbevaló, körömlakkok, sok-sok túrórudi és egy valódi telefon. Úgy döntöttem, idén nem kérek sok mindent. Ja, a varázspálcát kifelejtettem, ne már. Betuszkolom a sor végére azt is, aztán szépen összetűröm, borítékba csomagolom és kipakolom az ablakba. Már csak arra kell várni, hogy a manók észrevegyék, és eljuttassák a Mikihez. Állandó készenlétben vagyok, a paplan alá bújva leskelődöm, igyekszem lebuktatni őket, de sosem járok sikerrel. Csodával határos módon mindig kifigyelik, ha nem vagyok otthon. Ekkor nyúlják le a levelem, s mire én megérkezem, már hűlt helyét találom.
A nagyszüleim is érdeklődnek, mire vágyom a Mikulásuktól, nehogy ugyanazt kapjam, amit az otthonitól kértem. Ezen sokáig törtem a fejem, azt hittem egyeztetnek egymással, csak okosabbak annál, hogy kétszer lepjenek meg ugyanazzal az ajándékkal, én csalódnék bennük. Na, de ezt mindenképp szeretném elkerülni, úgyhogy úgy döntök, túljárok anyáék eszén. Séta közben ugyanis a menyasszonyi ruha mellett egy nyuszis fülcsit is kinéztem magamnak, gondoltam húsvétkor milyen praktikus lenne, a locsolóimnak is biztos tetszene. De ők azt mondták, nem nekem való, ami egyértelműen kamu, velem nem lehet bármit elhitetni. Ha a kockás fülű nyúl meséjét nézhetem, akkor miért találják ki, hogy ez nem nekem való? Elmeséltem tehát a nagyimnak a történetet, mert tudtam, egyet fog érteni velem. Egy pillanat alatt az autóban ültünk, megkértek, nézzük meg közösen is a szóban forgó fülbevalót, hogy rá tudjam rajzolni a levélre, a Mikulás másképp nem tudná megkülönböztetni, nekem melyikre van szükségem. Így is történt, az ékszerboltban magamhoz próbáltam, mama szerint csajos, tata szerint rám tervezték. Csak anyáék sajnálták tőlem. Legszívesebben magammal hoztam volna, nehezen ment az elválás. Láttam a nagyszüleimen, hogy megesett rajtam a szívük. Gondoltam, legközelebb apára is bociszemekkel fogok nézni, hátha garantáltabb lesz a siker.
„Jé, Petra! Jött a Mikulás, szaladj az ablakhoz, hozott neked ajándékot. Hűha, de sok mindent kaptál, biztos becsukta a szemét, amikor rosszalkodtál” – kiabálják a szüleim.
Enyém lett a nyuszi, azzal sem foglalkoztam, hogy telefon helyett narancsot kaptam, ekkora boldogságban még nem volt részem. Rögtön meg is gondoltam magam, nemcsak húsvétkor lesz rajtam, hanem az év minden napján. Elválaszthatatlanok leszünk, majd meglátjátok. Persze attól, hogy kicsi vagyok, szemem még van, látom, hogy anyáék nem osztoznak az örömömben, de ez most mit sem számít. Bemegyek a szobába, hogy a tükörben is szemügyre vehessem, közben hallom, hogy kint a fülcsimről beszélnek. Néma csendben hallgatózni kezdek. Most már zavar, hogy ekkora feneket kerítenek a dolognak. Nevetgélnek, hogy plébojos, nem is értem mi ütött beléjük. Használjanak értelmes szavakat legközelebb.
