A feladatok lassan kezdtek elfogyni. Néhányan picit átfagyva, de az adrenalintól (vagy az alkoholtól?) felpörögve táncoltak a zenére a tűz körül, néhányan pedig miccset sütöttünk, amikor az utolsó feladatra hívtak minket. Talán ez fog megmaradni bennem örökre. Kötélhúzás, két csapat egymás ellen, négy lány, négy fiú csapatonként, és az nyer, aki a másik csapat utolsó emberét is áthúzza a középvonalon. Jobb és bal oldalon a földön poharak voltak elhelyezve, és aki kötélhúzás közben meg tudta inni a pohár tartalmát anélkül, hogy a kötelet elengedte volna, pluszpontot kapott. Nem volt könnyű, de az elejétől kezdve mi voltunk a domináns fél, viszont a latyakos talaj meg a sár nem volt senki pártján. A csapattársunk elesett, és miközben próbáltuk tartani a kötelet, hogy felálljon a földről, az a kezemre szorult. A fájdalom már óriási volt, ekkor volt az a pillanat, amikor döntenem kellett, hogy vagy teljes erőmből kezdem húzni, vagy a kezem fog eltörni. A többieknek csak annyit tudtam mondani, valójában üvölteni, „húzzátok, mert a kezemet el fogja törni a kötél”. Csapatmunka a köbön, azt kell mondanom, mert ahogy ezt „kimondtam”, a kötél lazulni kezdett, kihúztam a kezem a csomóból, és sikerült nyerni. Ezt hatalmas ováció követte a csapat részéről. Mindenki minket ünnepelt, a kezem reszketett, és nem éreztem semmit, de nem tudott érdekelni csak az a gondolat, hogy nyertünk. És megérte, bármi is történt. Végül pedig a harminc csapatból a hetedik helyezést értük el, amivel teljes mértékben meg vagyunk elégedve, és büszkék vagyunk magunkra.

Hatalmas élmény volt. Elsőévesként, így szesszió előtt tökéletes stresszlevezetésnek: ezek után nyugodtan lehet koncentrálni a vizsgákra. Bele sem merek gondolni, milyen lesz majd a diáknapokon, amikor ezt öt napon keresztül csinálhatom. Aki idén kihagyta a Téli Majálist, és nem tud dönteni, hogy a diáknapokon részt vegyen-e, annak csak azt tudom mondani, ne tétovázzon, veszíteni nem tud, viszont milliónyi élménnyel, emlékkel gazdagodhat.