Az évente megújuló Tükör színjátszó csoport a Kolozsváron tanuló, színházkedvelő, színházba járó, tehetséges „amatőr” színészekért alakult. Olyan diákokért, akik a színészetet nem hivatásként választották, de mégsem tudnak meglenni nélküle. A csoport vezetője, Vatány Zsoli, szerepét, küldetését soha el nem felejtve, lelkesen irányította a diákok lépéseit.

A próbák laza hangulatban teltek: tréningezve, játékokkal, az előadás pedig ugyanígy találta meg a színpadot: bandázgatva, az élvezetért. A lazaság mellett viszont a csapat minden tagjában megtalálható a szeretet a színház világa és a tisztelet Zsoli, az egyetlen szakmabeli elhivatottsága és kitartó munkája felé. A színes-ruhás, hobbi színészek idén elsőként Tasnádi István Paravarieté című drámáját mutatták be.

Diákos lazaság, színkavalkád, bohócok, kacagás: a groteszk pozitív arcával ismerkedtünk, ami nem elrettentett a jelenetektől, hanem belevont a történetbe. Lehetett nevetni szégyenérzet nélkül (mint ahogy általában nem lehet egy groteszk előadáson- mert azon rágódunk, hogy vajon mennyire tűnünk betegnek, ha nevetünk?) Társadalomkritikát is lehetett találni , tükröt mutatott a Tükör, de mégis könnyedebben, közönségbarátibban tette azt.  A bürokrácia labirintusában már volt alkalma egy 20 éves kolozsvári egyetemistának is eltévedni… úgyhogy nem volt nehéz azonosulni a szereplőkkel.

A dalos, táncos részek alatt sikerült a már amúgy is kellőképpen laza közönséget még jobban ellazítani. Már jöhetett bármilyen improvizatív felszólítás, én benne lettem volna, és szerintem még nagyon sokan. Pörgő jelenetváltások tették gördülékennyé az előadást, a szereplők ugyanakkor esélyt kaptak a kibontakozásra a 2-3 perces monológok során. Minden karakter különleges volt, ahogyan minden csapattag különleges a maga módján. A szereposztás valószínűleg ugyanilyen kötetlenül, konfliktusmentesen zajlott, mint ahogy az előadás maga. Mindenki rátalált önmagára a szerepében, és ez tette hitelessé az összképet.

Az indítás nagyon szép volt. Az érdekes, kissé creepy hangulatot már előre megteremtette a háttérzene, a színes bohócok ugrálása fokozta, majd a Nő imitátor monológja tetőzte azt. Az egész előadás-folyamatot ez az első kép alapozta meg. Én valamiért ezt a következtetést vontam le: aki élvezte az első jelenetet, az utána élvezte a többit is. A dráma első fele végigkövette ezt a groteszk fonalat törés nélkül. Monológok, dalok egyenlő felosztásban. A szünet után már a hosszabb monológok vették át a hangsúlyt, kiemelve az üzenet fontosságát. Lényegesek lettek azon filozófikus kérdések, hogy miért magányos az ember, vagy miért szeretnénk mindannyian, ha megállna az idő, és miért szeretnénk az idő végezetéig élni.

Az érzés, hogy egy közösség vagyunk, és együtt vitatjuk meg ezeket a létfontosságú kérdéseket egészen a zárásig megmaradt.

Számomra ez volt a legnagyobb értéke az előadásnak: a vibrálás, amelyet a monológok fenntartottak a közönség és a színpad között. Az őszinte játék és bizalom, amellyel a színész a néző fele fordult.  A színészek a nézőkre kitekintettek, de nem feszélyező céllal, hanem pont ellenkezőleg: személyessé akarták tenni a drámában elhangzó problémákat. Én is fent voltam a színpadon és velük együtt Hepp-eltem. Mert nem csak színház az egész élet, de porond, amelyen mutatványokat kell bemutatni és mindenki téged figyel.

A zárás még jobban elmélyítette ezt a szoros kapcsolatot a színpad és nézőtér között: mindkét fél ült és a másikat nézte, a másiktól várta a produkciót. A taps után már automatikusan közvetlenebbnek éreztem a viszonyt köztem és a színpadon mozgó emberkék között. Valahogyan én is tagja lettem kis közösségüknek, ahogyan a mellettem ülők is, mert mindannyian együtt éltük meg ugyanazt.

Majd megjelent Harry Potter-es pólójában a fiatal rendező, sietősen meghajolt az első körben, majd eltűnt, aztán apránként a csapat is. A végén már csak Tasnádi portréja maradt bent, egy széken.

Fotók: Ilyés Zalán