Amikor az ember lányának az első komoly randija a tűvel és a vérvétellel ájulással, 15 tűszúrással, egy perfúzióval, egy zaklatott édesanyával és egy egész kórháznyi figyelemmel végződött, akkor jó eséllyel nem azon fog rágódni, hogy melyik vakcinára iratkozzon fel, hanem hogy egyáltalán bevállalja-e az ezzel járó tűszúrást is. Hosszas, matek-infós szintű számolgatások után végül úgy döntöttem, megteszem, és bár reszketve nyomtam meg az időpontfoglalós gombot a weboldalon, utólag visszagondolva nem győzök elég hálás lenni annak, hogy pont arra a napra, arra az időpontra kattintottam rá.

Mindenkivel történtek már kellemetlen esetek, ami után a későbbiekben jóval kevesebb lelkesedéssel és lendülettel indult neki ismét az adott procedúrának. Így jártam én is a tűkkel. Bő négy évvel ezelőtt, életemben először vérvételre adtam a fejem. Kicsit aggódtam az ismeretlentől, de nem volt bennem akkora a félsz, mint kellett volna. Úgy amúgy is ájulós típus vagyok, ha nagy melegben leesik a vércukorszintem, akkor én is leesem a földre, így aznap reggel is felkészülve, csokival a kezemben, kajával és vízzel a táskámban mentem be a rendelőbe, hogy vészhelyzet esetén legyen mihez nyúlni. Nem is volt baj sokáig, még örültem is magamnak, hogy milyen ügyes vagyok, amikor hirtelen egy pillanatig minden sötét lett, aztán édesanyám kétségbeesett arcát láttam és a vizes kendőt éreztem a nyakamon. Jó, gondolom, ismerem magamat, fél óra, és teljesen rendbe jövök. Igen ám, de az aktuális ügyeletes orvos már nem ismert ilyen tüzetesen, egyből perfúzióra küldött az alacsony vérnyomásom miatt. Jó, hát akkor perfúzió, egyszer mindent ki kell próbálni. Végül másfél óra vénakeresés, több szúrásnyom és rengeteg asszisztens után a vérnyomásom kellőképpen megnőtt ahhoz, hogy inkább a hazautat válasszuk, mintsem a további próbálkozásokat.

Ezzel az édes élménnyel a hátam mögött megfogadtam, hogy csak akkor vetem alá magam a tűnek, ha nagyon muszáj. Aztán jött ez az egész Covid-dolog, vele együtt az oltás, és bár tele voltam félelemmel, mégis úgy döntöttem, beadatom. Emlékszem, Szabó Balázs Bandájától hallgattam a Tanulhatatlant az ötperces úton, ennek a dalnak volt a legmegnyugtatóbb hangzása a majdnem hétszáz zeneszám közül a telefonomról. Amikor megérkeztem az oltóközponthoz, kedvesen fogadtak, még a kedvenc fekete maszkomban is felismertek, pedig az szinte teljesen eltakarta az arcomat és a szemüveg sem volt rajtam. A kérdőív kitöltése közben viszont felmerült, hogy volt-e valamilyen durvább reakcióm az eddigi oltásokra, és amikor megkérdeztem, mi számít durvának, az asszisztens és az orvos egyből rájött, hogy ma érdekes délutánjuk lesz, ha a szervezetem produkálja magát.

És itt volt az a pont, amikor tudtam, nem fog történni semmi baj. Három olyan asszisztens volt beosztva aznapra, akiket innen-onnan ismertem. Három személy, akiknek most nem győzök elég hálás lenni. Megkértem őket, hogy beszéltessenek, beszélek én bármennyit azalatt az idő alatt, csak ne figyeljek oda a tűre. Arra a tűre, ami miatt hosszú évekig rá sem bírtam nézni sem a vérre, sem semmi ezzel kapcsolatosra. Hihetetlen volt, de nevetni kezdtünk, és máskor nem használt volna, de most a szimpla „ugyan, nem lesz semmi baj” kijelentés aranyat ért. Emlékszem a szúrás pillanatára, de nem ugrottam meg, nem is fájt jobban, mint egy szúnyogcsípés, pedig határozottan biztos voltam abban, hogy ezzel a hasonlattal csak etetni akarnak. Talán csak egy kérdésre sikerült válaszolnom azalatt az idő alatt, talán kettőre, nem emlékszem pontosan, de annyi szent, hogy a következő kérdés az volt, hogy akkor csinálunk-e képet. Az első értelmes mondat, ami kijött a számon, az volt, hogy: miért, ennyi volt az egész? Ismét nevettünk, és nem hittem el, hogy én tényleg ennyitől tartottam. Merthogy ez tényleg csak egy szúnyogcsípés volt, tényleg néhány másodperc, és sokkal kevesebbel járt, mint a csípés utáni viszkető fájdalom.

A kötelező tizenöt perces megfigyelésen persze nem maradhatott el a régóta ismert fülzúgás, ám éber voltam én is és az asszisztens is, azonnal lefeküdtem az ágyra, néhány másodperc múlva pedig már nyoma sem volt annak, hogy a testem el akarta dobni magától egy pillanat erejéig az irányítást.

Nem gondoltam volna, hogy az, hogy nem ájulok el és nem hozom a frászt ismét az egész kórházra, nemcsak tőlem függ, hanem az asszisztensek és az orvos lélekjelenlététől is. Eddig mindig úgy gondoltam vissza a vérvételes eseményekre, hogy én voltam gyenge, én engedtem el magam, de most öröm volt rájönni arra, hogy nemcsak tőlem függött ez az egész. Abban is egészen biztos vagyok, hogy ha nem ezek az emberek lettek volna mellettem, teljesen másképp reagálok. Szóval most csak hála van bennem azért, hogy ezt a félelmemet is sikerült leküzdenem, mert nélkülük ez nem történik meg.

A képen már mindannyian kicsit fellélegeztünk, a leginkább talán én. Az a kézfogás pedig nemcsak a bizalmamat fejezi ki irántuk, a munkájukat végző és lelkileg is mellettem álló asszisztensek iránt, hanem azt is, hogy velük együtt sikerült leküzdenem, amitől közel négy éven át erősen rettegtem. És ez számomra szinte mindennél többet ér.