Elsőéves a kolozsvári sportegyetemen, volt kosárlabda-játékos, edző. Bencze Brigitta másodikos korában kezdett el kosárlabdázni, a gyergyószentmiklósi Iskolás Sportklubnál. A sport iránti szeretete azóta sem lankadt, s bár most épp nem játszik, még mindig a pályán van, csak más szerepben. Kíváncsi voltam, mi vette rá arra, hogy elkezdjen sportolni, milyen sikerei voltak és hogyan érzi magát fiatal edzőként.

– Saját akaratból kezdted el a sportot vagy a szüleid írattak be?

– Saját akaratomból kezdtem el sportolni. Iskolai testnevelésórán annyira magával ragadott a labda és a gyűrű, hogy aznap, amikor hazamentem, közöltem a szüleimmel, hogy szeretnék kosárlabdázni járni. Ők nagyon támogatóak voltak, és felkeresték az akkori edzőmet.

– Milyen csapatban/csapatokban játszottál és meddig?

– Az ISK Gyergyónál játszottam mint leigazolt játékos, mivel elég fiatal voltam még akkoriban. 2010-ben kezdtem és egészen 2016-ig voltam a csapat tagja. Emellett játszottam a székely válogatottal két alkalommal, egy bécsi és egy kaposvári turnén. 2016-ban feloszlottunk, és már csak az iskolai csapataimat erősítettem, amennyire tudtam. Velük körzeti és megyei bajnokságokon egyaránt részt vettünk. Középiskolás csapatunkkal a vírushelyzet előtt minden évben részt vettünk A mi olimpiánk sportolimpián Kolozsváron.

– Van olyan élményed a pályáról, ami nagyon emlékezetes?

– A legemlékezetesebb meccsünk a középiskolás csapatommal volt, épp a sportolimpián, ahol 2018-ban mi vittük el a bajnoki címet, a lány kategóriában. Háromnapos bajnokság volt, mindennap 1-2 meccsel. Mivel viszonylag sok csapat játszott, két kisebb csoportra osztottak. Elég jól teljesítettünk, csoportelsők lettünk, és izgatottan vártuk, ki lesz az ellenfelünk a döntőben a másik csoportból. Az udvarhelyi iskola lányai legyőzték a legnagyobb riválist, a csíkszeredai csapatot, így velük játszottuk a döntőt. Négy 7 perces negyedet játszottunk és valahogy mindig úgy alakult, hogy vagy mi vagy az ellenfél csapata kiegyenlített. Ezután következik a hosszabbítás, amiből összesen ötöt játszottunk. Folyamatosan egyenlő eredményt mutatott az eredményjelző, már mindenki hullafáradt volt, de senki nem adta fel, tudtuk, már nincs sok hátra és meg kell hogy nyerjük. Ott volt bennünk a stressz, hogy a vonatot el kell érnünk (aznap kellett hazautaznunk, amikor volt a döntő és az idő igen szorított), de ha nem fejezzük be, akkor hamarosan lekéssük, bennünk volt a bizonyítási vágy, hogy nem hiába küzdünk. Aztán az ötödik hosszabbítás végére az eredményjelző nekünk mutatott több pontot. Emlékszem, ahogy mindenki a csapatból a pálya közepére futott, és egymás nyakába szökve utolsó erőinkkel kiabáltuk, hogy megcsináltuk.

Bencze Brigitta

– Hogyan lettél edző?

– Igazából csak segédedzői szerepet töltök be. Hobaj Levente, egykori edzőm vetette fel az ötletet, hogy szeretnék-e segíteni a kicsi lányoknál, néhány alkalommal el is mentem, de nem nagyon tudtam egyeztetni az iskolával, a saját edzéseimmel és a kicsi lányok edzéseivel a programom (ekkor nyolcadikos voltam és készültem a vizsgára), ezért hamar abba is maradt. 2016-ban, ahogy feloszlottunk, lett egy összevont csapatunk a nagyobbakkal, mert ők is kevesen maradtak, s közösen jártunk edzésekre. Ekkor kezdtem a kilencedik osztályt, már nem voltak vizsgáim, kicsit szellősebbek voltak a napjaim és az összevont csapatunk is megszűnt egy éven belül. Megkeresett az akkori edzőm, Kercsó Zoltán az ötlettel, hogy indítanak egy közös fiúcsapatot a VUK SK-val és nem jönnék-e segíteni nekik, ha már erre a pályára készülök. Nem nagy titok: már ötödikes korom óta tudom, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Természetesen igent mondtam, és szívesen mentem és csináltam négy éven keresztül.

– Milyen csapatokat edzel?

– Az ISK Gyergyószentmiklósnál voltam 4 évet, ott 2009–2010–2011-ben született fiúkat tanítottam és tanítok a mai napig, amikor otthon tartózkodom. Most pedig a kolozsvári Smart Basketball csapatnál segítek be, ahol fiatal lányokat taníthatok.

– Milyen edzőnek lenni?

– Elmondhatatlan jó érzés. A gyerekek szeretete mindig annyira feltölt és annyi energiát ad, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Én úgy érzem, eddig mind a két helyen megtaláltam a gyerekekkel a közös hangot, felnéznek rám, és egyfajta barátként tekintenek.

– Visszaállnál még a pályára hivatásos kosarasként, vagy másfelé helyezkednél el?

– Nem tagadom, ha felkérést kapnék valamelyik csapathoz, gondolkodás nélkül azonnal igent mondanék. Nagyon hiányoznak a mérkőzések, az, hogy egy csapat része lehessek és az érzés, hogy amikor a pályára lépsz, mindenki elvárja, hogy a legjobbat nyújtsd. Viszont nem valószínű, hogy hosszú távon tudnám csinálni. A játék is fel tud tölteni, de nekem az igazi nagy szerelem a tanítás, akár testnevelő tanárként, akár edzőként.