A ritmus a létezés egyik alapja – áll az ExperiDance Produkció intró videójában. Az Ezeregyév című előadásukat vasárnap tekinthették meg, a KMN zárógálájának keretén belül. Mert a tűzijátékkal zárt gálához semmi sem illett volna jobban, mint a látvány, a csillogás, a merészség, amiből kaptunk bőven.

A népzenét és táncot modern elemekkel ötvöző előadást Román Sándor koreográfus-rendező vitte színpadra Morcsányi Géza dramaturg segítségével. A biblikus kontextusból kiragadva Ádámot, Évát, a Teremtőt, Lucifert és az egész isteni színjátékot a Kárpát-medencébe helyezte, hogy szemtanúi legyenek a magyarok cselekedeteinek, mitöbb együtt táncoljanak el a sámánizmus korától napjainkig.

Bár ezrével tüntettek ellene a magyarnapozók, az eső mindenképp rontani akarta a hangulatot- és a kilátást. Amint a hétvégére beállt kedvezőtlen időjárás során tapasztaltuk, az esernyők nagyobb hangulatrontók, mint maga az eső. Miután az ideális helyet magtaláltuk, ahonnan a képernyőt jól látjuk, nem túl közelről, mert akkor pixeles, azt hittük, kénytelenek leszünk lemondani az előadásról, a láthatóságot blokkoló, egyre több felnyiló ernyő miatt. Elkeseredésünk nem tartott soká, mert az eső nemsokára elállt és többet nem is mert beleszólni a hont foglaló táncosok dolgába. A magyar néptáncot spárgákkal, akrobatikákkal, hastánccal, veszélyesnek tűnő trükkökkel színezni különösen jó recept, az ExperiDance védjegye a különböző népek, tánchagyományok és korszakok fúziójának védjegye. A zene, jelmezek, kellékek és smink fontos volt behatárolás céljából: a különböző korszakok ábrázolása szmepontjából mindenképp hasznosnak bizonyult. Néha talán, ahogy a pretenciós publikum mondaná, kicsit szájbarágós volt, enyhén túlzott: Lucifer tetovált kosztümje, fekete napszemüvege, a törökök hatalmas turbánjai, a Kalinkára bevonuló oroszok, de egy táncszínházi előadáshoz, ami hemzseg a csillogástól, belefért, az értelmezés kedvéért, ha úgy tetszik. Messziről is fel lehetett ismerni hunyadiékat, a basát háremével a török megszállás idejéből, Rákóczit és kurucait, a viláhgáborús katonákat, az orosz megszállókat.

A magyar és balkáni népzenére épülő koreográfiában helyet kapott sokféle regionális magyar népzene, török dallamok, sőt a mindannyiunk által jól ismert „lăutărească” is, de mind megállta a helyét az adott kontextusban. A zene külön ínyencség volt, már csak azért is megérte legalább végighallgatni az előadást, igazi csemege volt az elektronikus effektekkel dúsított talpalávaló. A felelősök érte Rossa László, Gömöry Zsolt, Czomba Imre, valamint a Ghymes együttes.

Az előadást fel lehet úgy fogni, mint az archetípusok díszbálja, a mitikus ellentétek kontrasztjának magyar népzenére írt legendája: jó és rossz, férfi és nő, Ádám és Éva, a Teremtő és Lucifer, háború és béke, társadalmi rétegek ellentétei. A magyar népzene az szájhagyományban élő történelmi karakterét erősítette az előadásnak.

És a vége? Álló ováció, visszataps, a Teremtő újabb demonstrációkat rendel, a női táncosokért a férfiak ujjonganak, a férfi akrobatikákat a nők imádják, a színpad cirkusz a javából, a legjobb fajtából.

Fotó: Mátyás Péter Győző/KMN