Húszból húsz éve élek Romániában, és egyetlenegyszer sem jutott volna eszembe, hogy hiányozni fog nekem ez az ország. Mégis megtörtént. Hiányzott kicsit. Néha nagyon. Utólag visszatekintve pedig nagyon furcsának és bizarrnak találom ezt. Jogos a töprengés, hogy mégis mi tudta kiváltani ezt az iszonyatos honvágyat. A félreértések elkerülésének érdekében helyezzük kontextusba a hazavágyódást.

A másodéves újságíró szakos hallgatók márciusban kéthetes – hogy súlyosbítsuk az időtartam hosszát, mondhatjuk fél hónaposnak – tanulmányi úton vesznek részt Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem által meghirdetett Hunyadi János-részképzés értelmében. Arra kapnak lehetőséget a diákok, hogy hallgassák az ELTE előadásait, előzetes egyeztetés alapján szerkesztőségeket, kiállításokat látogassanak meg, a város megismerése és feltérképezése pedig csak hab a tortán. Ez nagyon vagány és ígéretes lehetőség a leendő zsurnaliszták számára, lelkesen veszik meg az oda-vissza jegyüket, boldogan pakolnak bőröndjükbe, készen állnak életük utazására. Az igazi izgalmak azonban akkor kezdődnek, amikor valóban ott találják magukat a fővárosban.

Külhoni magyarok csakis a külföldi diákok számára fenntartott bentlakásokban lehetnek elszállásolva, ezek pedig az esetek nagy százalékában külvárosi kerületekben találhatók. Fél hónapos kalandozásunk során mi is Óbudán, a III. kerületben kaptunk menedéket, ahol a tömblakások egységessége és csúnyasága megteremtette az itthoni környezet hangulatát. Reggelente madárcsicsergés helyett hangos munkagépek zajára vagy a viharszerű szél tombolására ébredtünk, olcsó energiaitalok és Lidlben vásárolt péksütemények tették ki a reggelit. Elfelejtettek szólni, hogy az ágynemű mellett evőeszközöket és edényeket is kellene magunkkal vinnünk – ami, azért valljuk be, nehezen megoldható egy bőrönddel, mivel még két hétre ruhát is kell pakolni –, már ha szeretnénk valami normális ételt készíteni és enni a bentlakásban. Első napunkon ennek okán látogattuk meg a legközelebbi Pepco üzletet, hogy papírtányért és kenőkést vegyünk magunknak. A péksütemény mellett így immár vajas kenyeret is tudtunk fogyasztani. De jó!

Programjaink leggyakrabban a belvárosba kalauzoltak minket, így rengeteg időt töltöttünk villamoson és buszon. Budapesti kalandjaink során jöttem rá: nem is tudunk róla, de nagyon jól jártunk a kolozsvári tömegközlekedéssel. A buszok nem rázkódnak, mindenki a maga dolgával foglalkozik, a fiatalok zenét hallgatnak, az idősebbek csendben telefonálnak vagy nézik a város épületeit. Ezzel ellentétben Budapesten szerintem arra játszanak a buszsofőrök, hogy minél hamarabb leszakadjanak a busz kerekei. Azt is sikeresen megfigyeltem, hogy minden tömegközlekedési eszközre jut legalább egy feltehetőleg ittas ember – kivételt képez a metró, a nagyon meredek mozgólépcsőn még józanul is megszédül az ember, nemhogy alkoholfogyasztás után. Ezek az emberek gátlások nélkül elküldenek melegebb éghajlatra, de akadnak olyanok is, akik születésüktől egészen napjainkig felvázolják az élettörténetüket.

A sok új inger hatására mindannyiunk szíve kezdett visszahúzni Kolozsvárra. Hiányzott a puha ágy és a külön szoba, a wifi, a meleg ételek, a csattanómentes buszozás, a valamivel csendesebb környezet. Ugyanakkor a pénztárcánk is nagyon szeretett volna már visszajönni, drasztikusan ki- és lefogyott mindenki erszénye. Ezek ellenére soha nem fogjuk elfeledni, milyen izgalmas sztorikat hallottunk a Magyar Hang szerkesztőségében, milyen kedvesen fogadtak bennünket a Magyar Naplónál és az Irodalmi Magazinnál. A budapesti séták, az Országos Széchényi Könyvtár, a Petőfi Irodalmi Múzeum, illetve a Terror Háza meglátogatása mindannyiunk számára maradandó élményeket nyújtott. A Magyar Kultúra Magazinnál, az RTL-nél és az MTVA-nál tett látogatásaink nemcsak szórakoztatóak és érdekesek, de tanító jellegűek is voltak. Ezért mondhatom, hogy ha egyetemistaként lehetőség adódik külföldi tanulásra – legyen az akár féléves vagy csak fél hónapos –, azt meg kell ragadni. Feltölt, fejleszt, szórakoztat, csupán le kell küzdeni a honvágyat, és meg kell tanulni nevetni a sorson.

Amúgy a magyar ügyintézést és a dohányboltos eladókat innen is csókoltatom!