Legutóbbi szupermarket-látogatásom alkalmával akkora szaloncukor hegyet – nem is hegyet, hanem egész bolygónyi édességet – láttam, hogy egyszerre lettem boldog és ijedtem meg a fényes csomagolású kincsektől. Ösztönösen közelebbről akartam megcsodálni és felmérni a kínálatot, majd hirtelen elgondolkodtam. Az amerikai filmekben nincs csoki a fán, nekem mégis a zselés édességbombáról egyből a karácsony és a nagyszüleim karácsonyfája jut eszembe. Nekünk miért „kell” édességgel feldíszíteni a fát?

Az első pillantásra egyszerűnek tűnő szaloncukor valójában nagyon komoly kulturális és történelmi háttérrel rendelkezik, amely Közép-Európában gyökerezik. A 19. század első harmadában a magyar cukrászok kezdtek foglalkozni a szaloncukor készítésével, ennek okán az édes csemege azóta is szorosan kapcsolódik a magyar ünnepi időszakhoz, s ezért nem található meg a texasi háztartások karácsonyfáján. De ki gondolná, hogy ha bármerre járva a világban, szaloncukrot látunk, az Magyarországról származik vagy legalábbis magyar származásúak készítették elsősorban a staniolpapírba (papírvékony, ezüstfehéren fénylő ónlemez, ill. újabban alumíniumlemez; ezüstpapír) csomagolt ízletes édességet.

A szaloncukor valódi hungarikum lehetne –, de nincs rajta a Magyar Értéktár Hungarikumok Gyűjteménye listáján –, hiszen az eredeti receptek és a csomagolás művészete ma is kizárólag a magyarok kezéből származik. A fondant, amely minden szaloncukor ősének és alapjának tekinthető, eredetileg Franciaországból származik, de Magyarországon találta meg otthonát. A 19. században német cukrászok hozták magukkal a fondantkészítés tudományát, és így a magyar szaloncukor különleges ízvilága és megjelenése is kialakult. Ennek köszönhetően ma már a gyerekek és az édesapák vérkomolyan űzhetik azt a versenyt, hogy ki tud több szaloncukrot leenni a karácsonyfáról úgy, hogy anyának ne tűnjön fel. Köztudott: apa mindig nyer.

Na de a szaloncukor íze és formája folyamatosan változott az évek során. A klasszikusok közé olyanok tartoznak, mint a dió, mazsola, narancs és kókusz –, de ide sorolnám a zselést is, hiszen a kisgyerekeknek általában az a kedvencük. Az édes csemege a karácsonyi asztalok és fák dísze lett, egy olyan idénytermék, amelynek elterjedésében az anyaországi cukrászipar óriási szerepet játszott. A 19. század második felében még kisüzemi körülmények között, kézi munkával készítették a fondantot, amelyet gondosan formáltak és csomagoltak a karácsonyi ünnepekre.

Elkészítését – mint minden másnak – fokozatosan gépesítették, de a kézi munka és a hagyományok megőrzése annyira fontos maradt, hogy ma is találunk elvétve olyan cukrászokat, akik mindenféle gépek nélkül készítik a karácsonyi édességet. A fondantból készült szaloncukrok ma már különböző ízekkel, bevonatokkal és kreatív csomagolásokkal érkeznek – apa és a gyerekek legnagyobb örömére.

A szaloncukor tehát nem csupán egy édesség a karácsonyfán, hanem hagyomány is. Az igazat megvallva – most, hogy felvilágosodtam – lehet, hogy jobban örülök az ezüstpapírba csomagolt falatoknak, mint eddig. A mi kutyánk kölyke elvégre… Másrészt komolyabban fogom venni a szaloncukorlopó versenyt, szóval innen is üzennék az otthoniaknak: kössék fel a gatyájukat!