Az érzés, amikor az ember tudja, hogy jó helyen van. Amikor nem kell színlelni a mosolyt, mert magától díszeleg az ember arcán, amikor őszinte figyelemmel tudunk fordulni egymás felé, mert tényleg érdekel, amit a társunk mesél, amikor úgy kacagunk közösen, hogy már a hasunk fáj bele.

Az egyetemi évnek megvan a maga varázsa, bizton állítom, hogy minden szak évnyitója valamely formában sajátos, különleges. Ahogy azonban az édesanya is a saját gyermekét tartja a legszebbnek s legokosabbnak, úgy nekem is meggyőződésem, hogy a mi karunk és szakunk tanévnyitója egyike volt a legcsaládiasabb, legörömtelibb egyetemi évnyitóknak.

A pillanat, amikor még a nyári élmények mámorában úszkál az ember és onnan hirtelen kirángatja az októberi egyetemkezdés, lehet nagyon szomorú, ugyanakkor megtelhet lelkesedéssel, jókedvvel. A mi évnyitónkra az utóbbi volt jellemző. Az esemény abban az amfiteátrumban vette kezdetét, amelynek létezéséről csak kevesen tudnak, merthogy az ötödik emeletig még a lift sem megy fel. Október harmadikán mégis tele volt a hatalmas terem. Az online évnyitók után ez hihetetlen élmény volt sokunknak. Betöltötte a teret az a tipikus izgatott zsibongás és hallgatók, tanárok egyaránt csillogó szemmel néztek végig az összegyűlt tömegen.

Elhangzottak a mindenkori köszöntőszövegek, és megtudhattuk, hogy bizony történelmi pillanatot élünk meg – 150 éves lett a magyar nyelvű egyetemi oktatás Kolozsváron –, aztán meghallgathattuk Vallasek Júlia egyetemi docens átlagosnak egyáltalán nem mondható bemutatóját kutatásáról, amelynek alanya saját nagymamája. Meghitten személyessé tette az évnyitót ez a bemutató, és igazán hálával töltött el, hogy egyetemünkön van lehetőségünk megismerni egymást, és tanáraink nem csupán tananyaggal tömik a fejünket, hanem nevelnek, emberként is alakítanak bennünket.

A megnyitót még inkább emberközelivé varázsolta, hogy minden oktató külön köszöntötte a jelenlevőket, de a különösen vidám része csak ezután következett. A teljes kar évnyitóját követően minden szak elvonult, és sajátos módon köszöntötte az elsőéveseket. A mi szakunkon ez az első 10 percben elsőévesek híján telt, mivel a labirintusszerű épületben bizony hamar elkeveredik, aki nem ismeri a járást. Így az elsőévesek megtalálása és eligazítása megalapozta amúgy is élénk kedvünket. Később a bemutatkozás sem a szokásos keretek között zajlott nálunk, hiszen képzeletbeli szamárlétrára állítva a társaságot legidősebbtől a legfiatalabbig mindenki egy kis útravaló, évkezdő jótanácscsomaggal látta el egyetemi családunk újonnan érkezett tagjait. Ilyen vidám keretek között mutatkoztunk be a megszeppent arcoknak. S miközben kicsit bolondozva nagyokat kacagtunk, a társaságon végignézve melegség járt át. Nálunk nem komoran lépi át az egyetem küszöbét a hallgató, mi nem egy teremnyi idegen vagyunk, akik csak tanulni jöttek. A magunk módján értelmes és szórakozott társaság vagyunk, akik örülnek egymásnak, és várjuk, hogy az eseménydús nyár után ismét találkozva boldogítsuk egymást. Mert újságírás szakon tanulni igazán jó.

(kép forrása: BBTE Újságírás Facebook oldala)