,,Megszülethet a virtuális szikra. Csatlakozz te is!” – olvasom homlokráncolva az egyik közösségi alkalmazás új lehetőségét. Eszembe sem jut rákattintani, no nem azért, mert előítéleteim vannak és eleve ódzkodom az ilyenfajta virtuális szerelmet kereső platformoktól, hanem mert hahó! ez az oldal már amúgy is társkeresőként funkcionált egyes emberek számára, akik felrúgták az alapkoncepciót, a lényeget, amiért létrejött ez az egész, és rendíthetetlenül ismerkedni akarnak, bárkivel, aki visszaigazolja őket ismerősnek.

Sokan vagyunk ezzel így, bejelölünk egy idegen, de szimpatikus embert, akinek jó képei vannak, izgalmas élete, látszólag egyedülálló és még közös ismerőseink is akadnak. Miután elfogadja a barátkérelmet, rögtön írok is neki egy ,,szia, hogy vagy?”-ot, mintha csak régi ismerősök lennénk. Ez a pár szó lesz a közös jövőnk kezdete. Ezt gondolhatta az a személy, akinek az üzenetére hunyorgok épp, és a chatből kilépve azonnal törlöm is a tagot.

A huszonegyedik század nagy problémája: az ismerkedés. Az embernek nincs ideje eljárni otthonról, különben is hová mehetne! Kocsmákba barátokkal jár az ember, ott velük vagy elfoglalva, ha buliban vagy esetleg fesztiválon ismerkedsz, az olyan is lesz, rövid életű és komolytalan. Moziban szintén nem lehet, buszon nem, utcán nem, színházban… áh nem, így marad a virtuális tér, ami oly készségesen összegyűjti a potenciális jelölteket, ahol többszöri próbálkozás után csak összejön valaki. Görgetünk lefelé vagy épp oldalra (nem társkereső oldalakon) az arcok között és csak a felszínt nézzük, a külcsínt, s fogalmunk sincs, hogy ki is az az ember, mit szeret, milyen az érdeklődési köre, de bepróbálkozunk, mert szép, mert ,,bejön”, mert milyen jó lenne, ha ilyen kaliberű barátom/barátnőm lenne.

Abban egyetértek a virtuális tér nagy romantikusaival, hogy párban szép az élet, és valóban nem egyedül kéne meghalni, de valóban annyira fontos lenne, hogy mindenhol és mindenkiben az életed nagy szerelmét keresed?