Szurovecz Kitti A sokszívű című kötete idén talán az első, aminek nem tudtam nemet mondani, és valamikor hajnali fél négykor olvastam el az utolsó sorokat. Egészen addig legalább háromszor jutott eszembe az, hogy talán, esetleg nem ártana, ha eltenném magam más… aznapra, de mindig azt mondtam, hogy csak még egy jelenet, csak még egy jelenet… Ebből aztán az lett, hogy egy éjszaka alatt kiolvastam az egészet, és nem tudom, ez jó-e, merthogy annyira beszippantott és magával ragadott, vagy inkább rossz, mert így viszonylag hamar a történet végére értem.

Kitti közösségi oldalát már évek óta követem, újságíróként hatalmas példakép számomra, és imádom a családjáról szóló bejegyzéseit is. Már nagyon régóta a terveim között szerepelt, hogy olvasok tőle, de a pontos okát nem tudom megmondani, miért nem tettem meg ezt korábban. A stílusa, a könnyedsége, a komolysága mosolyog vissza rám a soraiból, és bár az első fejezetekben nem tudtam azonosulni Annabellával, mégis tökéletesen bele tudtam élni magam a helyzetébe. Tudom, ez az év egyik legnagyobb ellentmondása, de nem fogalmazhatom meg másképp azt, amit a könyv első felében éltem át. Bizonyos pontig nem is Annabellaként voltam jelen a fejemben levetített kisfilmben, hanem saját magamként, és ilyet még sosem éreztem, pedig nem ez az első könyv, amit elolvastam.

A poliamoria, azaz a többszerelműség (több embert szeretsz és élsz velük egyszerre, teljesen nyíltan, és mindegyik fél többé-kevésbé elfogadja ezt) a mai társadalomban (legalábbis itthon, Romániában és szerintem Magyarországon is) olyan, mint az LMBTQ-emberekről azt bizonygatni, hogy normálisak. Veszett fejsze nyele. A berögzülten gondolkodó emberek nemhogy felháborodnának ennek hallatán, hanem egyenesen infarktust is kapnának. Pedig nem rossz ez, sőt. A végére tökéletesen egyetértettem Annabellával azzal kapcsolatban, hogy minthogy hazugságban hitegesse magát, éljen inkább úgy, ahogy, és mindenki boldog. Valamilyen szinten persze. Ilyen helyzetben az emberek nyílt lapokkal játszanak, és nincs az, hogy valaki a párja háta mögött tesz meg dolgokat. Persze a negatívumok sem elhanyagolhatók, és ezt a könyv is szépen kiemeli, aminek külön örülök, mert hiteltelen lett volna, ha Kitti cukormázba bújtatva adja elő nekünk ezt az életmódot. Mert ez minden, csak nem rózsaszín vattacukorbomba.

Annabella kezdeti dilemmájával nehezen tudtam azonosulni, abszolút nem egyezett a véleményünk, és emiatt komolyan fontolgattam, hogy abbahagyom az olvasást. Én viszont nem hagyok abba könyveket, csak elnapolom őket, ezért úgy negyven oldal után azt mondtam, majd máskor. Aztán leszállt az este, tea mellett gondoltam belelapozok, aztán csak lapoztam, lapoztam, tea után következett az ágy, és tovább lapoztam, lapoztam, hirtelen elfogytak a lapok, és hajnali fél négy volt. FÉL NÉGY. Nem is tudom, mi okozott nagyobb sokkot: az, hogy befejeztem vagy az, hogy megint túl sokáig maradtam fent egy regény miatt.

Cselekményleírás következik!

Számomra ez a szerelmi háromszög nem is igazán volt kellemetlen, és ilyet is csak ritkán mondok, mert amúgy utálom őket, nemcsak a könyvekben, a való életben is. Olivér eleinte ugyan birizgálta a fantáziámat, de már az első szemvillanás után tudtam, hogy Szaki az igazi. És ő is lett. Imádtam azt a férfit, annyira emberi, annyira átjött az a szarkasztikus humora, amin Annabella csak húzta az orrát, hogy az valami felfoghatatlan. Tökéletes példája annak, hogy a pletyka tulajdonképpen tényleg csak pletyka, és a tárgya teljesen más ember, mint amilyennek mondják. Már az első szemvillanás után éreztem, hogy nem kell tőle félni. Ugyan teljesen másképp képzeltem el azt a jelenetet, amikor Annabella azt hitte, tőle jött az az aranyos döglött madár, a későbbiekben kárpótolva lettem. Százszorosan is.

Cselekményleírás vége!

Teljességében nem tárulkozott fel ez az életmód a szemeim előtt, hiszen végső soron Annabella nem vált teljes mértékben poliamorrá, de ez nem is baj. Az ő története így vált egésszé, és meg kellett tapasztalnia ezt az életmódot is.

A férfi főszereplő mellett tetszett maga a folyamat, amin Annabella a történet folyamán végigment. Pont annyira kételkedett és félt, mint a való életben az olyan nő, akinek válságba kerül az élete, és olyan döntések előtt áll, amelyek teljesen megváltoztatják a mindennapjait. Pont annyira volt befogadó és barátságos, naiv és korrekt gondolkodású. Pont annyira emberi. És hihetetlen érzés volt ezt a könyvet ezzel a gondolattal olvasni. Lehet azért, mert magyar szereplős, magyar helyszínes, de úgy gondolom… nem, úgy érzem, hogy Kitti olyan szereplőket álmodott meg, akik tökéletes emberek lennének. Tökéletlenül tökéletesek, és ez így van jól. Nem tudom, mikor éreztem ezt így utoljára egy könyvnél, nem tudom, fogom-e máskor is, de azt biztosra kijelenthetem, hogy ez a kötet felkerült a leg-leg-leg listámra, és sosem fog onnan lemászni. Még akkor sem, ha megtámadják a pozícióért.

Szurovecz Kitti, A sokszívű. Atheaneaum Kiadó, 2017 Budapest.