A festmény elemzése előtt szeretném röviden bemutatni a festőt, Francisco de Goyát. Goya spanyol festő és grafikus volt, aki 1746. március 30-án született Fuendetodosban, Spanyolországban, és 1828. április 16-án halt meg Bordeaux városában, Franciaországban. Goyának számos gyermeke volt, köztük Francisco Javier Goya Bayeu, Francisco de Paula Antonio Benito, Hermenegilda, Vicente Anastasio, Eusebio Ramón, Antonio Juan Ramón és Maria Pilar Dionisia. Felesége Josefa Bayeu volt. Goya a történelem egyik legkiemelkedőbb művészeként, mindig újító szemlélettel rendelkezett, és sikerült megelőznie az Európában kibontakozó művészeti mozgalmakat, legyen az romantika, szürrealizmus, impresszionizmus vagy expresszionizmus. Ezért nevezik őt a kortárs művészet atyjának. A festő lassan haladt előre, de mindig tudta, hogy a művészet a hivatása. Fiatalon több díjat nem kapott meg, ezért úgy döntött, hogy Olaszországba utazik, ahol távol az akadémia merevségétől saját maga fedezte fel a művészetet. Amikor Madridba költözött, művészete megváltozott, és gobelinek készítésébe kezdett. Hatalmas munkabírása volt, és szinte minden műfajt kipróbált. Mindig hű maradt a népszerű témákhoz, de a legérzékletesebb társadalomkritikát is finom antropológiai tanulmányokkal ötvözte. Elképesztő és innovatív festményeket alkotott, amelyek a saját átélt pillanataira épültek. 

Goya 46 éves korában megsüketült, és ez radikálisan megváltoztatta természetét. Ezután több groteszk és gúnyolódó képet készített. A süketséget, amely megkeserítette jellemét, valószínűleg ólommérgezés okozta, mivel a fehér festékhez akkoriban ólmot használtak. Ahogy Goya fokozatosan süketebb lett, egyre visszahúzódóbbá vált, ennek ellenére új, zseniális műveket alkotott. 

Francisco Goya élete során érdekes kapcsolatot ápolt a nőkkel. 1773-ban feleségül vette egykori tanítómestere, Francisco Bayeu húgát, Josefát. Házassága nem volt boldog, valószínűleg az is közrejátszott, hogy csak egy fiúgyermekük érte meg a felnőttkort. 50 éves korában Goya beleszeretett Alba hercegnőbe, aki a felsőbb körökhöz tartozott, és kapcsolatukat titokban tartották. Felesége halála után, 1812-ben, a megözvegyült Goyának a nevelőnőhöz, Leocadia Weisshoz fűződő viszonya már nem volt törvénytelennek tekinthető.

A korsós lány a festő egyik nagyszerű festménye, amelyet 1810 körül olajfestékkel vászonra készített. A festmény a Budapesti Szépművészeti Múzeumban található. A mű azt az időszakot tükrözi, amikor Európa a napóleoni Franciaország elleni háborúval volt elfoglalva. A vízhordó és társfestménye magas áron szerepelt abban az 1812-es leltárban, amely Josefa Bayeu halála idején készült. Meglepetésként hatott, hogy ennyire nagy értéket tulajdonítottak ezeknek a festményeknek, különösen tekintettel a képek kisebb méretére. A leltárban szereplő hasonló árú festmények általában nagyobb méretű vásznakra készültek. Ezért felmerült az a gyanú, hogy a budapesti múzeumban található művek reprodukciók, nem eredetiek, bár azt más bizonyíték nem támasztja alá. Valószínűbb, hogy maga Goya nagy értéket tulajdonított a festményeknek, amelyeket saját maga számára festett, és sokszor használt vásznakra készítette őket. 

A romantika korszakában a festészet volt az uralkodó művészeti ág mind mennyiségben, mind minőségben és újszerűségben. Ebben az időszakban a festők, köztük Goya, arra törekedtek, hogy saját ízlésük és kedvük szerint alkossanak. Goya is hangsúlyozta az érzelmek változékonyságát és az események véletlenszerűségét. A korsós lány és a hozzá tartozó festmény kiemelkedő példái Goya zsánerfestészetének. Modern megjelenésük és eredetiségük miatt figyelemre méltó művek. A festmény hordozza Goya művészetének sajátosságait. Első pillantásra egyszerű paraszti jelenetnek tűnik, ahogy a robosztus lány vizet és ételt visz valakinek. Azonban az elemzés során kiderült, hogy a figura előzményei a gobelinrajzokon találhatók, amelyeket Goya húsz évvel korábban készített a madridi királyi udvar számára, Európa optimista időszakában, amikor a felvilágosodás általános jólétet látszott hozni. A festményen szereplő lány pórias szoknyája, durva szövésű inge elárulja, hogy egyáltalán nem nevezhető jómódúnak, míg az öntudatos arckifejezése, merész pillantása a helyzetével való bátor szembenézésre utal. 

A világ azonban nagy fordulatot vett, és a mű elkészülésének idején Spanyolországot éppen Napóleon vérszomjas seregei szállták meg. A kárpit édeni, napsütötte derűje eltűnt, helyét komor nyugtalanság vette át a levegőben. Valóban, a háborút egyszerű emberek szemszögéből látjuk. A víz a zaragozai hősöknek kell, akik szinte üres kézzel szálltak szembe a hódítókkal. Mégsem a szenvedés hangulata uralkodik a festményen. A lány alakja, Goya számára szokatlan pátosszal, emlékművé emelkedik. Goya ezzel a művével egyrészt mindennaposnak nevezhető foglalkozást mutat be, de a franciákkal szembeszálló egyszerű embereknek is emléket állít, akik megpróbálják helyreállítani a rendet egy irányíthatatlan világban. A festő heroizálja a megjelenített szereplőt, és a nézőnek alulról kell szemlélnie a rá lenéző lányt. A jobb csípőjén korsót, bal kezében pedig kosarat tartó vízhordó méltóságteljes pózának klasszikus konnotációi vannak, mint ahogy a munkásnő hősnővé válik, alakja kiemelkedik a tájból, amely teljesen alárendelődik neki. Ebben az esetben lehetséges, hogy a festő a katonáknak vizet vivő és őket bátorító lányoknak akart tisztelegni. Az álló formátumú kép érdekes abból a szempontból, hogy a rajta szereplő alak majdnem az egész vásznat betölti. 

Francisco de Goya szokatlan módon egyáltalán nem dolgozza ki a hátteret, üres teret hagy, szerintem a nézők számára, hogy majd mindenki a fantáziáját használva eldönthesse, mit ábrázol a festmény többi része. A háttérben csak annyit látunk, hogy a kép alsó részén sötétebb folt van, a felső kétharmadában pedig az ég stilizált ábrázolása utal a természet jelenlétére. 

A nő testtartása kicsit természetellenes, például a lábát keményen megveti, felsőtestét pedig kicsit hátradönti, amivel Goya az asszony jobbján tartott korsó súlyát is nagyon jól érzékelteti. A képen durva ecsetvonásokat látunk, amelyek a hősies helytállás, a hazaszeretet kifejezésének eszközei, megalkotásuknál a festő a pillanat megragadására törekedett. 

Ez a festmény a színösszeállítása miatt is nagyon figyelemre méltó. A vízhordó vörösesbarna szoknyát visel, amiről tudjuk, hogy a vörös a tűz és a vér színe, heves érzelmekhez használt. Persze a legkönnyebben a háborúval lehet párhuzamba állítani, a veszéllyel, erővel, bátorsággal, valamint a lány bátorságával, ahogy kiáll és vizet visz a katonáknak. Ez a szín vonzza a tekintetet, bár a képen nem látható nagyon jól. A barna szín a föld színét ábrázolja, ami beolvad a háttérbe, emellett a barna szín kifejezi a materiális dolgokat, az egyszerűséget, az egyszerű emberek ruháit általában barna színnel ábrázolták. A földdel való kapcsolat miatt stabilitást is sugall, ahogy a nő is szilárdan áll a földön. A nő mellkasára fehér, derekára pedig nagy sárga kendő van tekerve, hogy megtartsa a korsó súlyát. A fehér szín használatát gyakran a biztonsághoz, a tisztasághoz kötik. Továbbá Goya érzékelteti a békét, a jóságot és az ártatlanságot is. A sárga szín az optimizmust, az intellektuális energiát adja át. A színek kontrasztot alkotnak egymással, ezt a vonzó színösszeállítást kiegészíti a korsó narancssárga színe, amely a vörös energiáját a sárga boldogságával ötvözi. Mivel nem tudjuk, milyen évszakban történt ez a pillanat, a narancssárga az őszhöz is kötődhet. A műnek több másolata is van, ami arra utal, hogy nagy csodálat övezte. Ezek egyike a kaliforniai Fullertonban található Norton Simon Alapítványnál van, a másik a mexikói San Carlos Nemzeti Múzeumban. 

Goyát kritikai szelleme arra késztette, hogy sajátos stílust teremtsen, amely révén kifejezheti gondolatait és nagyszerű munkáin keresztül alakította ki a világról alkotott elképzeléseit. Szembeállítja az értelmet az ostobasággal, a babonával és a jámborsággal. A háborúban, a nyomorban és az éhínségben látja az ember dehumanizálódásának és egyénisége elvesztésének eredetét. Goya a század legjelentősebb művésze és az a közeg lehetővé tette számára, hogy a legszélsőségesebb érzelmeit is óriási szabadsággal fejezze ki.