Adorjáni László: szeretetünket és törődésünket elsősorban az élők felé kell kimutatnunk

Halottak napja. Az eltávozott lelkeké. A mindenszenteket követő nap, ami végülis egy dologra emlékeztet: hogy az élet mulandó és aki eltávozott, annak az emlékét őrizni kell és illik.

Megnyugvással tölt el évről évre november másodika, amikor a temetőbe megyünk egy-egy imát elmorzsolni, gyertyát gyújtani eltávozott szeretteink emlékére, emlékezni rájuk és arra, hogy ők már jobb és csendesebb világban vannak. Igaz, hogy szomorú és fájdalmas időszak, felszakítja a gyász sebeit, ugyanakkor nagyon fontos életünkben az, hogy időnként visszakanyarodjunk a gyökereinkhez és elmélázzunk azon, hogy azért vagyunk ott ahol, mert elődeink kiásták/kitaposták nekünk a kényelmes ösvényt. Erre a napra nem csak tárgyi és tettbéli dolgokkal készülünk, mint a sírkő rendbetétele, virág elhelyezése, gyertya meggyújtása – végülis nem az a fontos. Elsősorban meg kell tisztítanunk lelkünket és szívünket, hogy őszintén imádkozhassunk azokért, akik már magukénak tudhatják az örök élet kiváltságát.

A világítás szokásairól és erről a napról Adorjáni László, a kolozsvár alsóvárosi református gyülekezet parókus lelkipásztora, az Agnus Rádió alapítója nyilatkozott.

Mint református lelkész, mit gondol a halottak napjáról, a világítással kapcsolatos szokásokról?

Amennyiben azért járunk ki a temetőbe, és gondozzuk szeretteink sírját, mert ezzel az irántuk érzett hálánkat, szeretetünket, tiszteletünket akarjuk kifejezni, akkor ez rendben van, és szükséges is. Hiszen a család az, ami az életünket megalapozza és ez kellene hogy maradjon számunkra a legfontosabb közösség és kötődés. Viszont tartózkodni kell attól, hogy a síremlékekre túl sokat költsünk. Szeretetünket és törődésünket elsősorban az élők felé kell kimutatnunk. Azért, aki meghalt, már nem tehetünk semmit. Meglehet, hogy a bűntudat is serkent, amikor elhunytaink sírja körül forgolódunk, mert utóbb döbbentünk rá, hogy mit kellett volna másként tennünk. 

Hogyan lehet éltetni az elhunyt szeretteink emlékét?

Amikor valamiért hálásak vagyunk, akkor azt fogalmazzuk meg magunknak és köszönjük meg Istennek. Ha valamit hibáztunk velük szemben, tőlük már nem, de Istentől bocsánatot kérhetünk. Ha valamiért neheztelünk rájuk, akkor itt az ideje, hogy próbáljuk megérteni, azt miért tették, vagy nem tették, és mivel ezen változtatni nem lehet, próbáljuk megérteni őket, és bocsássuk meg nekik. Tudom, sokan néha beszélgetnek elhunytaikkal. Ha ezt úgy tesszük, mint aki régi emléket idéz fel, az még rendben van. De attól, hogy az elhunytakkal másféle módon keressük a kapcsoltot, mindenkit óvok, mert ismeretlen területre lép. Ha valamit üzenni akarunk odaátra, azt elég, ha barátunknak, Jézusnak mondjuk el. A két világ között ő az út.

Mi is történik a halál után? Hogyan tudjuk megérteni és megértetni az örök élet fogalmát?

Arról az életformáról csak azt merjük elmondani, amit a leghitelesebbnek tartunk: Jézus, aki abból a másik dimenzióból jött hozzánk. Azért tartjuk őt a leghitelesebbnek, mert azért, hogy mi is majd ott lehessünk, az életét áldozta. Ha valakinek ennyire fontos vagyok, hogy halálom után vele legyek, akkor neki biztosan hihetek. Ő a mintája annak, hogy mi történik a halál után. Ugyanis feltámadt, de másféle testben, mint azelőtt. Pál apostol pédája (1 Korintus 15,36–35) szemlélteti ezt a legjobban: az első létformánk a maghoz hasonlítható, míg a második a magból átváltozott új élethez. Mindennek az a feltétele, hogy most Jézus magvető kezébe tegyem az életem.

Mindenkinek van olyan szerette, aki már ezt a mintát követi és az örök életet tudhatja magáénak. Mi, emberek szeretünk emlékezni, ilyenkor még távolról is hazaérkeznek a családtagok, rokonok, hogy egy-egy imát elmondva, gyertyát gyújtva emlékezzenek elhunyt szeretteikre. A jelenlegi felgyorsult világ azonban ezeket a kis emberi szokásokat nem tudja úgy éltetni, mint régen.

Generációs különbségek vannak a halottak napi szokások terén is. Míg az idősebbek őrzik a hagyományt, hűek hozzá és napközben a megszokott formában emlékeznek meg a sírok között a szülőkről, nagyszülőkről, minden régi emlékbe kapaszkodva, imát mondva, addig a fiatalabbak akkor szaladnak be a temetőbe, amikor tudnak, de akkor is sietősen. Éppen csak elrendezik a virágot, a koszorút, meggyújtják a gyertyát, talán ők is imát mondanak, ha már ott vannak, aztán mennek tovább, mert dolguk van és időpazarlásnak vélik a „halottakkal való beszélgetést”. Régen hatalmas szokás volt a közös megemlékezés. A temetőket megtöltötték a családok, körbeállta ki-ki a saját szerettének a sírját, találkozási pont volt, ahol vissza tudtak kanyarodni az elmúlt évekre. Ma már szinte teljesen néptelen a temető és csak a gyertyák lángja tanúskodik arról, hogy járt ott valamikor valaki. Amíg a gyertya ég, addig a temetőben is fény lesz, aztán azok is kimúlnak, és ahogy Ady írta, egy esztendeig ismét éjszaka lesz a temetőben.

Hozzászólások