Mentális zavarban is művész

Művészetnek számítana minden alkotás? Még azoké is, akik nem képesítették magukat akadémiai szinten a vizuális kultúra kifinomultságára? Hogyan húzzuk meg a határt a festmények, szobrászati alkotások, bármilyen képzőművészeti kincsek között, hogy melyik esetleg értékesebb, mint a másik? Az alkotás tehetsége velünk született képesség, amit a különféle képzések fejlesztenek készséggé, vagy autodidakta módon is szabadjára lehet engedni és meg lehet tanulni?

Jean Dubuffet munkásságát a társadalmilag meghatározott szépség és az emberek által definiált ízléses keret uralkodó felfogásával szembeni lázadó magatartás jellemzi. 41 évesen kezdett el komolyan művészettel foglalkozni, amikor is lírában és prózában is egyaránt gyakran írogatott, emellett a jazzműfajban játszott, de a művészeti anyagokkal is sokat kísérletezett. Többek között festményekkel, rajzokkal, grafikákkal, nagy méretű szabadtéri szobrokkal és az általa animált festészetnek nevezett művekkel foglalkozott, ami alapvetően a festészet, szobrászat, tánc és színház közötti hidat képező, élő előadókat felvonultató alkotásokat takarta.

Jean Dubuffet úgy látta, hogy a képzőművészetet az akadémiai képzés uralja, amelyet art culturelnek, azaz kulturális művészetnek nevezett. Dubuffet számára a brut art – amelybe a graffitiművészek, a pszichés zavarokkal küzdők, a rabok, a gyerekek és a primitív művészek munkái tartoztak – a konvencióktól mentes, avantgárd stílusú, nyers víziókat alapnak vevő, vagy az érzelmek olykor absztrakt kifejezése volt. Ezeket a tulajdonságokat próbálta beépíteni saját művészetébe, amelyre az art brut kifejezést is alkalmazzák. 

Az, amit az art brut takar, nem csupán Dubuffet-ben fogalmazódott meg, a huszadik században egyre inkább gyarapodott azon művészek közössége, akik megkérdőjelezték a hagyományos, klasszikus, erősen elhatárolt és normák szerint létező művészetfelfogást. Ide sorolhatóak a dadaisták, az expresszionisták és a szürrealisták is, akik erősen kritikusan fordultak a művészet szabályokba való beskatulyázásához, az egyetemek, akadémiák művészetekkel kapcsolatos szabályszerűségeihez, megfogalmazott irányelveihez. Ilyen formában újféle megközelítést kutattak, amiben a festészet és a szobrászat új formát ölthet. Főleg a mentális betegek stílusát figyelték meg, és abban kerestek új viszonyulási módokat, alternatív kifejezési erőt. Ezeket az alkotóiperspektíva-alternatívákat a tudatalatti felfedezésével (Sigmund Freud) állították párhuzamba, és több elmegyógyintézetet sorra véve, elkezdték vizsgálni a pszichés betegek ilyen-olyan alkotásait. Számos művészcsoport alakult, amely az ilyen jellegű kreációkat gyűjtötte be, majd tárlatok során a nagyközönség előtt be is mutatta ezeket. Ilyen csoportosulás volt a Die Brücke és a Der Blaue Reiter művészcsoport is, amelyek annyira nagy érdeklődésnek és népszerűségnek örvendhettek viszonylag rövid idő leforgása alatt, hogy több művésznek inspirációként szolgáltak. Ilyen formában Paul Klee például tipikusan skizofrén ábrázolási sémát emelt a saját képi világába, de mellette a fiatal Max Ernst is azt követően, hogy meglátta a lehetőséget a betegek munkájában, a kiállításai során bevonta ezeket a saját művei közé. Ide sorolható még Andre Breton neve is, aki skizofréniával diagnosztizált betegek munkáit gyűjtötte, ugyanakkor 1936-ban New Yorkban a Museum of Modern Art bemutatta a Fantasztikus művészet és a szürrealizmus című kiállítást, ahol a kortársak és Blake, Bosch, Goya vagy Rousseau művei mellett gyerekek alkotásait és a Prinzhorn-gyűjtemény rajzait mutatták be. Az utóbbiba önállóan több mint ötezer alkotás sorolható. 

„Egyes társadalmak mereven ellenzik a hibákat, és eltökélten ragaszkodnak a normálishoz. Ezeket az utókor rendszerint mint beteg kisiklásokat szokta elítélni. Jobb bizonyítványt kapnak azok a társadalmi formák, amelyek nagylelkűen megengedik az abnormálisat és a hibásat, és csak arra vigyáznak, hogy az ilyen dolgok kívül maradjanak a hatalom és a jog, a tudomány és a technika berkein. Az érdekes hibákról hajlandók elismerni, hogy csodák, és az ilyen csodák számára kis rezervátumokat tartanak fenn a vallás és a művészetek ágazataiban” – olvasható Perneczky Géza, A korszak mint műalkotás című könyvében. Perneczky meglátása éppen jól behatárolja azt, amit a brut art takar, hogy nem feltétlenül kell minden esetben a szabályoknak élni, mert abban is meg lehet találni a szépet, sőt sokszor jóval több szépséget lehet felfedezni olyan alkotásban, ami nem veszi alapul mások jól bevált szabályait. A mentális zavarokkal élők és a gyermekek művészetét pedig külön szépségjegyekkel rendelkező ágnak kellene tekinteni, mert ugyanúgy, mint a többi művészeti ágnak, ezeknek is megvannak a közös jellemvonásaik, amelyek egyedivé és színessé teszik őket.