Eljött feltámadásunk édes ünnepe, sőt már el is telt. Ha meg húsvét, akkor a sonka-kolbász-báránysült trió mellett elmaradhatatlan a hétfői locsolkodásnak nevezett komédia, amit a kultúratudatosságtól tiszta ifjú legények biztosítanak.

A hagyományos locsolás a lány és a legény számára is ugyanannyira kellemes élményt jelentett, régen. Valamikor a locsoló legények összegyűltek, viseletet öltöttek, nótákat énekeltek útközben, és tisztelettel mondták el a verset. A lány megsepert kapuelővel, hímes tojással és vasalt kötényben izgatottan várta a locsolóit. Ezzel megadva egymásnak azt a tiszteletet, amit ez a hagyomány valójában jelentett, és amit ma is kellene jelentenie. Ma már nyomokban is alig, csak kevés helyen tartalmaz hagyományt a locsolási procedúra. A század locsolólegényei jelentős részének egyetlen motivációja a berúgás kecsegtető lehetősége, méghozzá ingyen. 

A cél ennek a berúgásnak a megvalósítása a lehető legkevesebb idő- és energiaráfordítással. A szép rózsaszál és a tavaszi virág szavakat a szlengek, a macsósnak hitt szexista megjegyzések és az önkritika nyomtalan hiánya váltja fel. Mert ha piros a tojás és fehér a nyuszi, a locsolásért jár a puszi, ezt már nagyon is jól tudjuk. A kis locsoló, amiben nem parfüm van sem új számunkra. 

A két-három soros Versem a tavalyi, szabad-e locsolni odalökött mondatok meg – lányok, legyünk őszinték – pont annyira feleslegesek, mint 16 év felett a tojásfestés, a locsolók úgyis bort isznak, nem tojást esznek. Ha valaki nagyjából öt perc szövegtanulási energiát sem képes szánni a locsolásra, az menjen a kocsmába fröccsözni, akkor legalább megkíméli a hervadozó virágszálakat a szekunder szégyentől. 

Kiskorban megengedett, sőt már-már aranyos, ha valaki a kis tejfogaival ékesítve elmondja, hogy Pistike vagyok, szép és laza, locsoljak, vagy húzzak haza? – na de ha Pistikének már körszakálla és lakáshitele van, ez a stílus még annyira sem áll jól, mint a szandál zoknival. Meg sem kell tehát lepődni, ha évről évre egyre több lány várja a daliás locsolóit kulcsra zárt kapuval. A szexista célozgatások a versekben nem teszik a szavalójukat imponálóbbá számunkra, ha valamit, akkor elemi szintű undort vált ki. Kedves erősebb nem, ha eddig a kínos mosolyokból és a nyögve nyelős fogadtatásból nem jöttetek rá, most felvilágosítalak: bizonyos kor után vagy ne locsolj, vagy tedd rendesen. A hagyományok éltetése nem kötelező, de ha nem élteted tisztességesen, legalább ne gyalázd meg azt. Még szerencse, hogy a szomszéd tízéves kisfiú, kis kalapban, ingben és szép verssel meglocsolt, és bár Ludas Matyinak volt öltözve, mégis a napom fénypontjává vált.

A végére hoztam nektek két verset, ami valóban a húsvéti locsolás lényegét hordozza magában.

„Ott fent a Hargitán, magas fenyők vannak, lent a hegyek alján székely népek laknak, olyan a székely, mint egy-egy fenyőfa, az idők próbáját örökké kiállta. Ünnepet köszönteni szólnak a harangok, melyek azt hirdetik, Jézus feltámadott. Nem fekszik a sírban, új életet hozott, támadj fel én népem, ne légy többé halott. De van a székely népnek sok-sok hagyománya, de még annál is több régi jó szokása. Húsvét másodnapján locsolkodni járok, ezzel egy régi hagyományt örökké ápolok. Most én is követem az ősök hagyományát, meglocsolhatom-e a házuk szép leányát?” S ha az igenlő válasz a háziaktól elhangzott, márpedig ilyen szép vers után elhangozni bizony szokott, akkor a leány máris kapta „vasviderből” a kútvizet.

„Erdély közepében kinyílott a rózsa, az elhagyott magyar nemzet gyönyörű bimbója. Megöntözném százszor is én, szálljon áldás rája. Ne legyen a magyar nemzet szomorú és árva. Locsoljuk és áldjuk ezt a szép virágot, ez terem a magyar népnek édes szabadságot.” A vers végeztével, miután mindenki visszatért a trianoni időszakból a jelenbe, egy pohár pálinkával nyugtázták, hogy a ház leányai és női jövőig permetezve vannak hervadás ellen.

Kép forrása: dka.oszk.hu; Munkácsy Mihály: Húsvéti locsolás