„A zene hangereje nem vészes, csak ha kijöttök, ne visítsatok, ne zajongjatok!” – a kihívott rendőr mondata, amire emlékszem. Szilveszter utáni este: tudjuk, hogy van ez, fiatalság bolondság. Az egynapos buli az nem is buli valójában, második este minimum annyira be kell rúgni, mint az azelőttin. Történt viszont az eset, hogy a szomszédos házban lévők panaszt tettek ellenünk, hogy hangosak vagyunk, és nem tud pihenni a „kisgyerekük”. Ez a nevezetes kisgyerek minimum harmadik osztályos lehet, úgy ránézésre.  Innen már lehet gondolni: egyszerűen ránk hívták a rendőrséget. Szerencsénkre a biztos urak elnézően bántak velünk, hiszen abból kiindulva, mennyire fiatalok voltak, szerintem még ők is szívesen folytatták volna, amit azelőtt abbahagytak a saját társaságuk körében. Kedves szomszéd, ha – az erdő közepén, a civilizációtól kilométerekre, néhány weekendház társaságában, szilveszter utáni este, 10–11 óra magasságában – szeretné kipihenni az előző este fáradalmait, akkor el kell, hogy keserítsük, mert a buli nem áll meg (csak ha másodjára is kijön a rendőrség).  Másnap reggel még álmosan és bizonytalanul sétáltam az udvaron a kávémmal a kezemben, amikor a másik szomszédot pillantottam meg az udvarán. Gondoltam magamban, én nem hagyom ki a lehetőséget, megkérdem őt, mégis mennyire zavarta a zene?! Legnagyobb meglepetésemre mellettünk állt ki, és állítása szerint a zene hangereje is tűrhető volt. Még néhány percet beszélgettünk, a másik szomszédról való véleményünket megosztva, aztán búcsúzóul a szomszéd csak annyit mondott: „Ascultaţi muzica aşa STRONG”. Szót fogadtunk!