Ne tévesszen meg senkit a cím. Mielőtt a jegyellenőrre gondolnának, nem, nem ő az, nem is a visszapillantó tükör, nem a buszsáv, nem a végállomás és végképp nem az utas az.

Ez az egyszerű eszköz, ami már a kocsik előtt nemes célt szolgált, és mai napig használatos, nem más, mint a kürt, a duda. Mert a buszsofőr nem a jegyellenőrrel és az utassal tölti a legtöbb időt, hanem a kormánykerékkel és a közepén található hatalmas gombbal, ami már-már a tenyerének a formáját felvette a sok püföléstől. A köztük lévő szoros kapcsolatot pedig az bizonyítja, hogy néha közösen jelzik a járókelőknek, más személygépjármű-vezetőknek, hogy valamit nem igazán csinálnak jól. Ilyenkor vezetőnk a duda hangjával közösen ódázik olykor trágár szavakat, hogy az úton garázdálkodók észrevegyék, és tegyék magukat kicsit odébb. Bár azt megjegyezném, hogy a KRESZ ezt nem igazán díjazza.

Bár cikkem régóta érlelődik bennem, azt hittem, hogy csak átmeneti állapot lesz ez a folyamatos zajongás, de úgy látszik, hogy a forgalomban állandó lett a kürtszó a busz- és trolivezetők részéről is, és ha jó a képzelőerőnk, akár azt is hihetjük, hogy a Kárpátok bérceiről szólnak hozzánk alpesi kürttel, de nekünk csak az elektromos jutott ezekből. Sokszor kívánom, hogy nekem is könnyen menjen a tülkölés, de nem igazán boldogít a satufék és a hangos zúgás kombinációja. Főleg, ha állok a buszon.

De mire is szolgál ez a remek eszköz, és mivel teszi színesebbé mindennapjainkat? Egyszerűnek tűnik a válasz: célja jelezni valakinek, hogy legyen figyelmes. A tapasztalat azonban mást mutat, és sokkal árnyaltabb az egész helyzet. Már nem csak baleset-megelőzésre használjuk a dudát, hanem arra is tökéletes, hogy köszönjünk a szomszédnak, vagy szitokszavak helyett püföljük a kormány közepét, amíg a légzsák velünk szembe nem robban. A püföléseket kiváltó okoknak pedig hatalmas a spektruma, lehet az annyi is, hogy valaki átfut az úttesten úgy, hogy nincs a lába alatt átjáró, vagy valaki elzárja a forgalmat azzal az ürüggyel, hogy csak öt percre belép a boltba, vagy csak nem haladnak, pedig a villanyrendőr már két másodperce zöldre váltott. Színesebbé pedig nem teszi, csak nekünk is eszi az idegeinket. Olyankor pedig azt kívánja az ember, hogy bárcsak ne lenne ez a forgalom, bárcsak maradt volna otthon, és keresi a válaszokat arra, hogy miért kell – jobb esetben – 30 percet ülni öt megállóért az autók rengetegében.

Volt bennem egyfajta vak remény, hogy ez a rettenetes zsúfoltság amilyen hamar jött, olyan hamar is megy, de az autók száma napról napra csak nő, a buszon az utasok száma is folyamatosan nő, a sofőrjeink neuronjai pedig egyre kevesebben vannak. Okolhatjuk ezért a jelenségért az egyetemkezdést is, hisz október óta tapasztalható ez az eszementség Kolozsvár utcáin. Úgy látszik, hogy mindenki ide akar jönni, de elmenni vagy buszra szállni kevesebben szeretnének. Talán a kincses város legújabb kincse a kipufogófüst és a forgalom zaja. Meg a mindig ablakokra tapadt utasok a 24B-n.