Többnyire csak egy épület a sarkon, ami mellett, ha kell, naponta többször is elmész, az egyetemre, a könyvtárba, a kocsmába sietve. Nem jelent különösebb emléket az életedben, sem érzelmi szálat, hacsak az éjszaka leple alatt, valami őrült gondolattól, és néhány sörtől vezérelve be nem szöktetek, hogy kézen fogva, reszketve, de ezt soha be nem vallva, körülnézzetek kicsit. Ma már csak „Conti”-ként ismert, főtérsarki épület valamikor a tizenkilencedik század végén épült. Működött már benne irodalmi kávéház, sajtóközpont, de volt már a pompa, a gyönyör, a luxus megtestesítője is. Mára többnyire üres. Magára hagyott.

A KMN alatt mégis megszállja valami különös szellem. Megtelik élettel, irodalommal, alkotásokkal, művészettel. Mondhatni magyarnapos érzettel. Most egy kicsit másabb az élet. Kicsit vadabb, kicsit összetettebb, kicsit eklektikusabb. Koncert után, csak még „egy” sörre beülve, harmonikás, hegedűs vagy épp bőgős keveredik melléd, hogy majd átadja helyét, egy ezer éve nem látott barátnak. Régóta csodált emberekkel ülsz egy asztalnál, hogy aztán hajléktalanokkal beszélgess, és cigit lopj a zsebükbe. Ja, az előbb Kiss Tibi bulizott Gorangára, és Lovasi lépett a lábadra, amikor éppen Tamás Gábort próbálta kikerülni. Csak őt kicsit nehéz, mert mindenki, furcsa mód, vele akar szelfit. A sarokban elhelyezett asztalnál sörözik, az eddig, csak színpadon látott színész, de nincs időd megbámulni, mert arrébb tol a tömeg, aki éppen most próbál egy asztalhoz leülni, amíg a következő koncert vagy az afterparty elkezdődik. A Conti ezekben a napokban egy zsúfolt sziget, vagy még inkább egy irányíthatatlan útkereszteződés. Ezalatt a pár nap alatt mindenképpen megfordultál már itt. Táncoltál, beszélgettél, szerettél, éltél.

Itt a Magyar Napok alatt bál van, minden este bál. Csakhogy, a mennynek tündérei hétfőn hajnalban hazamennek, a csoda véget ér, kialszanak a fények, a vakolat tovább bomlik. Te meg folytatod az eddigi életed, csakhogy egy KMN-es emlékkel gazdagodva.

Fotó: Bethlendi Tamás/KMN