Egy patriarchális társadalmi berendezkedésben nőnek lenni nem könnyű. Mindennapi harcainkat az érvényesülésért, magasabb fizetésért, hatalmi pozícióért pont úgy vívjuk, ahogy őseink, csak kisebb a csatatér, kevesebb szem látja, és kevesebb vérrel jár. A nagy csetepatéban hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem a férfiakat támadjuk, hanem egy rossz rendszert. Egy struktúrát, amelynek a túloldalon is megvoltak az áldozatai.

Felkeltette a figyelmem egy cikk, amely a toxic masculinity, azaz mérgező férfiasság jeleit taglalja, mintha ez betegség lenne. Az alany tehet arról, hogy elkapta, sürgősen gyógyítani kell, senki nem lehet nyugodt a terjedése miatt és a beteg káros a társadalomra. A társadalom nem lehet káros azokra az emberekre, akiket szerepekbe kényszerít? Mindannyian meztelen és ártatlan csecsemőként jövünk a világra, a javítás helyett pedig egyszerűen nem kellene elrontani.

A toxikus férfiasság kifejezés eredete az 1980–90-es évek mitopoetikus férfimozgalmához köthető. A mozgalom önsegítő tevékenységek, terápiás műhelyek összessége volt. Céljuk az, hogy spirituálisan összekapcsolódjanak a modern társadalom miatt elveszett mély férfias identitással vagy belső énnel. Egymás versenytársai helyett elvtársakká válni és ünnepelni a nőkkel szembeni különbségeket bűnösség érzete nélkül.

A mérgező maszkulinitás a hagyományos sztereotípiák eltorzulásában gyökerezik. A férfi legyen aktív, agresszív, kemény, merész és domináns. A férfi nem mutathat ki érzelmeket, nem lehet gyenge. Imádnia kell a sportokat és a versengést. A macsó tekintélyét senki nem sértheti meg következmények nélkül. Szükséges mások felett uralkodni. Az erőszak megoldás, a düh pedig a legfontosabb emóció mindenekfelett. Az ezek miatt keletkezett stressz, megfelelési kényszer vezethet depresszióhoz, alkoholizmushoz, függőségekhez, bántalmazásokhoz, de az már az alany keresztje, nem a követelőé.

A külső nyomást a kirekesztettség érzete is fokozza. Ha valaki nem alkalmazkodik a szerepéhez, alázásként magától értetődően társai nőnek öltöztetik, ezzel fokozva a nőgyűlöletet s erősítve a homofóbiát is. A „fiúk fiúk lesznek” alapon a zaklatást lelegyintjük és egy „Viselkedj fiúként!” megjegyzést is odavetünk. Ha lányainkat hasonló helyzetben nem így kezelnénk, fiainkat miért? Hogy várhatjuk el a nemi normák eltűnését, ha egy kisfiút arra nevelünk, hogy ne játsszon babakonyhával, mert az majd a nő dolga lesz? Kategorikusan eltántorítjuk attól is, hogy gondoskodó tevékenységeket gyakoroljon, aztán jön a panasz, hogy semmit sem segít otthon.

Erre a problémára nem az a gyógyír, hogy létrehozunk egy „apaméhet” és megszűnik az egyik legnagyobb biológiai különbség a két nem között. Ahogy lányainkat tanítjuk érteni, élni és érezni, úgy kellene fiainkat is. Engedélyt kell adni férfiainknak arra, hogy egy rendszer elvárásainak foglyai helyett önmaguk legyenek.