Oscar-jelölt, Cannes-ban díjazott, osztrák–luxemburgi–német-francia fiktív életrajzi drámát láthat, aki megnézi a Fűzőt. Ne számítsunk pontos történelmi hitelességre, korhű eszköztárra, piedesztálra emelt uralkodófeleségre, annál inkább enyhe megbotránkozásra, elvétett magyar mondatokra és szabadságvágyra. Na meg arra a fránya feminizmusra, ami minden kritikából visszaköszön.

Rég leáldozott a feddhetetlen hírességek korszaka, és erre az életrajzi nagyjátékfilmek jócskán rátesznek egy lapáttal. A Spencerben Diana hercegnő bulimiája válik vezérmotívummá, a Szöszi Marilynje elveszett, hamis önbizalmat sugárzó főszereplő, és a Baz Luhrmann-féle 2022-es Elvis is hajlamos az emberi gyarlóságra. Tavaly bővült a hasonló tematikájú filmek repertoárja a Fűzővel (rendezte Marie Kreutzer), amely Wittelsbach Erzsébet osztrák császárnét, nyelvterületünkön ismertebb nevén Sissi cseh és magyar királynét állítja rivaldafénybe, korántsem olyan romantikus megvilágításban, mint amilyenben az 1950-es évek trilógiájában fürdőzött.

Történetünk főhőse (akit Vicky Krieps testesít meg) betölti a negyvenet, a korszak normái szerint már korántsem fiatal. Saját normái szerint helyzete még rosszabb: fakul fiatalkori szépsége és már rég nem boldog. Úgy harcol az öregedés és a kilók ellen, mint egy igazi modern nő, miközben családi élete mintha szakadék szélén inogna. Ferenc József (Florian Techtmesiter) felesége ebben az alkotásban felvilágosult és akaratos. Rendszeresen edz, ha teheti utazgat, cigarettázik, és szerepel egy kezdetleges videófelvételen is. A címadó tárgy számára mindennapi kötelezettséget, a cél eszközét és tartást is jelent mind fizikailag, mind metaforikus értelemben.

Erzsébet császár- és királyné már-már megszállottan üldözi a szépséget, és ez egyes nézői vagy filmkritikai vélemények szerint mindez női hiúságból fakad. Ez az egyik legnagyobb melléfogása a film interpretációjának. A film története 1878-ban kezdődik, ekkor hagyja maga mögött az osztrák uralkodó felesége harmincas éveit. Kimondatlan, de jól érzékelhető társadalmi szabályok szerint immár középkorú, környezete kezd úgy tekinteni rá, mint idős(ödő) hölgyre. Szerepköre leginkább ceremoniális: államvezető férje oldalán legyezővel, darázsderékkal jelenik meg bizonyos eseményeken, olykor ájulást színlel, csakhogy a sajtó mással is foglalkozzon – testsúlyán kívül. Netán éppen azzal, mennyire megviseli a királyi fenséget a csinos alak megőrzése. A fennálló politikai helyzetről Sissi hiába akar férjével beszélni, ő nem nyitott erre, lánya visszajelzései és egyik fiával folytatott beszélgetés alapján anyaként leszerepelt. Hiába a vagyon és a rang, megterhelő súlyként nehezedik a hétköznapokra az, hogy feleségi és anyai szerepkörében – durván fogalmazva – kudarcot vallott. Ami maradt neki, az a női mivoltja és erős önérzete – ezekbe próbál kapaszkodni. A szépség – részéről – piedesztálra emelése nem föltétlenül hiúságot jelent: Sissi csupán keresi a tekinteteket, amelyek tükrében még mindig vonzónak számít, hiszen élete során csak ez volt igazán az övé. Hiába minden, nem kap már neki megfelelő visszajelzést sem férjétől, sem más férfiaktól (szeretőktől vagy szeretőjelöltektől).

Meglepő volt egymás után két filmes portálon a Fűzőről olvasni. Először a Puliwoodon közölt Péter Zsombor-féle kritikát próbáltam megemészteni, miszerint: „Attól, hogy nő a főszereplő, még nem lesz valami automatikusan feminista.” Valóban, nem ez a fő kritérium, amikor feminista filmekről tárgyalunk. Lehet női főszereplője olyan filmnek is, ami sztereotipikusan szexista. Itt nem erről van szó. A Fűző fiktív elemekkel tocsogósra átitatott életrajzi dráma, amelynek nő a főszereplője, aki a szépségmegszállottsággal együtt is teljesen emberi, sőt talán éppen emiatt az. Ha feminista filmekről beszélünk, az a legfontosabb, hogy a nőt emberként, nem csak a vágy tárgyaként – meg úgy általában – tárgyként mutassanak be. Ezért nem kell a film feminista vonalát úgy felfogni, mint erőszakos, Hollywood-gyártotta adaptációs kényszert: néha csak attól nőpárti egy alkotás, hogy tiszteli és embernek láttatja szereplőit. Ebben a kritikában olvashatjuk azt is, hogy nehéz azonosulni a szereplőkkel, ami személyes moziélményemmel ellentétes tapasztalat. A Roboraptoron Nagy Anna értekezett a külföldi kategóriában Oscar-díjra jelölt alkotásról. Szerinte a főszereplő „makacs, konok, sokszor gyerekes, mégis szerethető és tiszteletre méltó nő”.

Elszomorító, hogy esetünkben a két nem (nagy tömegre koránt sem reprezentatív) képviselői mennyire másképp fognak fel nőközpontú, fiktív életrajzi drámát, ha a feminizmus, az azonosulás lehetősége és az emberiesség oldaláról közelítik meg. A Puliwoodon azt olvashatjuk, hogy „a probléma azonban továbbra is megmarad, érzelmileg nem tud berántani az élmény és ennek semmi köze ahhoz, hogy férfi vagy nő-e a néző”. Íme a cáfolat: úgy tűnik, mégis köze van hozzá. A Fűző a nyelvi akadályok, esetlegesen hiányzó történelmi ismeretek ellenére is képes lekötni, és együttérzést kiváltani a nézőből a főszereplő problémái és esendősége miatt. Az uralkodók nem idealizáltak, nem is a mindenféle rossz földi megtestesülései, hanem rangjuk és díszeik alatt közönséges emberek – a szó negatív ítélkezéstől mentes értelmében. A hiúság (mind az életben, mind ebben a filmben) nem föltétlenül női nyavalygás, hanem emberi hiba. És mint azt fentebb érzékeltettük, ez védekező mechanizmusként is értelmezhető az osztrák császárné esetében. Nagy Anna rávilágít cikkében, hogy Sissi csak az alakját és a diétáját volt képes irányítani.

A fent taglaltak ellenére vetítés közben egyszer sem hasított belém a felismerés: „mennyire feminista ez a film!”. Ez csak utólag, a megemésztésnél és lecsapódásnál érzékelhető. A forgatókönyv és a dialektusok nem nyomják le az ember torkán a – talán belemagyarázott – ideológiát. Ehelyett folyamatos visszautasításokat, indie zenét és heroint használó császárnét nyújt a film puritán, sokszor omladozó díszletben. A film komor színvilágába Sissi alakja könnyen beolvad, de egyénisége kitűnik: kiveti magát az ablakon komoly károk elszenvedése nélkül, nyelvet nyújt az orvosára és bemutat az ünnepi asztaltársaságnak. Vicky Krieps kellő kimértséggel alakítja a rá osztott szerepet, miközben szinte tapinthatóvá válik a folyamatos belső feszültség, és egy pillantással képes olyan mértékű megvetést, kiábrándultságot vagy bánatot sugározni, amit szavakkal demonstrálni sokkal nehezebb lenne. A férjét alakító Florian Techtmesiter és a Rudolf herceget formáló Aaron Friesz játéka is tökéletesen illik az alkotás atmoszférájába, bár vásznon töltött idejük a főszereplőéhez mérten kevés. A Fűzőnek nemcsak a fő-, de még a mellékszereplői is árnyaltak, többek között ezért is kerüli el az alkotást bárminemű egysíkúság.

Kép forrása: Cinefil