A magyar költészet napja
A költészet terápia. Közhelyes, de tényleg így van. Szinte mindenki rá tud mutatni legalább egy olyan poémára, amelyet a kedvencének tart, átsegítette valamilyen akadályon, vagy csak egész egyszerűen jól esik újra és újra elolvasni. Én sem vagyok ez alól kivétel, a magyar költészet napja apropóján összegyűjtöttem néhányat az én nagybetűs Verseimből. S hogy ne csak olvasni kelljen, kedvenc színészeim előadásában meg is hallgathatók.
Szabó-Kádár Henrietta válogatása:
Ady Endre: A ló kérdez
Lovamra patkót senki nem veret,
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
Döcögök, lógok követlen úton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.
S a rossz úton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?
Radnóti Miklós: Tétova óda
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
Csoóri Sándor: Anyám fekete rózsa
Anyámnak fáj a feje,
nem iszik feketét –
anyámnak fáj a feje,
nem szed be porokat;
szótlanabb sápadtsággal
feji meg tehenét,
szótlanabb sápadtsággal
söpröget, mosogat.
Anyámra durván szólnak
jöttment idegenek?
anyám az ijedtségtől
dadog és bereked;
sötét kendőjét vonván,
magányát húzná össze;
ne bántsa többé senki,
félelmét ne tetőzze.
Anyám utakon lépdel
s nem jut el sehova –
szegénység csillagától
sebes a homloka;
vállára még az orgona-
virág is úgy szakad,
mintha csak teher volna,
jószagú kárhozat.
Nyár van égen és földön,
zene szól, muzsika,
anyám csönd-sivatagján
el kell pusztulnia.
Gépek, gyártmányok zengnek
csodáktól szélütötten,
de egy se futna hozzá:
segítek, azért jöttem.
Anyámnak fáj a feje,
anyámnak fáj a semmi,
anyám fekete rózsa,
nem tud kiszínesedni.
Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi –
Bejön egy madár érte
s csőrében elviszi.
Hervay Gizella: Két vers
I
Annyira kellesz, hogy – látod –
megtanultam hallgatni érted,
annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,
annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,
gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek.
II
Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.
A mámor – rikító selyem volt csak – elszakadt –
téged szeretlek immár, nemcsak magamat.
Nehéz ma már a költészetről klisék nélkül beszélni. Talán nem is kell folyton fejtegetni, hogy mit akart mondani a költő, miért a rím, a forma, miért dal vagy óda. A Campus szerkesztősége a nyomtatott formátum megjelenésével egy időben, április tizenharmadikán ismét olvasásra, vershallgatásra invitálja az olvasókat, hiszen ahogy nemcsak karácsonykor kell szeretni, úgy verset olvasni sem csak a magyar költészet napján indokolt.
Gondos Borbála válogatása:
Pilinszky János: Apokrif
1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
Nemes Nagy Ágnes: A visszajáró
Ez volt az asztal. Lapja, lába.
Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
Pohár is volt mellette. Itt van.
Ez volt a víz. És ebből ittam.
És kinéztem az ablakon.
És láttam: ferdén hull a pára,
nagy, égi fűz lógatja ágát
az esti rét sötét tavába,
és kinéztem az ablakon,
és volt szemem. És volt karom.
Most széklábak körül lakom.
Minden tárgynak térdéig érek.
Akkor vállal vágtam a térnek.
S mennyi madár volt. Mennyi tér.
Mint egy szélfújta lángfüzér
szirmai, tépve és lobogva
szálltak, rajokban sustorogva,
egy dobbanással szerterántva,
mintha egy szív madár-szilánkra
pattanna szét, repülne szét –
ez volt a tűz. Ez volt az ég.
Elmegyek. A padlólapot
ujjal érintgetném, ha tudnám.
Alacsony léghuzat, az utcán
húzódom. Nem vagyok.
Radnóti Miklós: Szakítottunk
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugye-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyárt
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csúnya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szerettelek és hogyha
találkozunk, talán újra kezdem.
Menj már.
Weöres Sándor: A két nem
A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kisértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfoghatod;
a férfié: minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
A férfi — akár bölcs, vagy csizmavarga —
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék közt jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég a semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él — vagy tán csak élni látszik —
ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, eleven,
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedőn fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség
Hozzászólások