Sorozatkritika – Daredevil: I. évad

 Már 2003-ban megkaptuk a Ben Affleck, Evanescence, illetve Nickelback szagú élőjátékos mozifilmet a vak szuperhősről, amire sose vágytunk. De azóta a Marvel stúdió fejesei összeszedték magukat és miután egy beszélő, szivarozó űrkacsát löktek tavaly a szélesvászonra, idén a Netflix közreműködésével, egy minőségi bűnyügyi drámával bővítettek sorozatrajongók listáit, aminek főszereplője történetesen a félelem nélküli ember.

Manapság az előjátékos, képregény alapú (szuperhős)sorozatok szaturálódnak, főleg a DC univerzum oldalán. Jött az Arrow, a mostani (Flash), illetve jövendőbeli spinoff-ok lajstroma, a (nem túl hosszú életű) Constantine és a Gotham. És azért, mert a DC eddig szinte monopóliummal rendelkezett– a Marvel is köhécselt azért párat az Agents of SHIELD-del, illetve Agent Carter-rel – az emberek  arról áradoztak, hogy mennyire jobb a DC tévés oldala. De most jött a nagyon jól promózott (nézd csak az előzeteseket), tökéletes médiumon, a Netflixen keresztül továbbított Daredevil. Mondjuk olyan emberek, akik megengedik maguknak, hogy a CW-t (az Arrow és a Flash is ezen a csatornán futnak) és a Netflixet (House of Cards, Orange is the New Black, Arrested Development 4. évad) egy mondatban emlegessék, azt mondták, hogy ez úgy néz ki, mint a Marvel Arrow-ja.

Amúgy igazuk is volt, mert pont olyan, csak jobb harckoreográfiával, akcióval, ezzel társuló profi hangvágással, hihető karaktermotivációkkal, illetve ezeknek fejlődési íveivel, majd kábeltévéhez, és nem a Marichui órához méltó párbeszédekkel, amiket nem csak papíron hivatásos színészek adtak elő, rendelkezik. Nem utolsó sorban, a történetszálak óvatosan, precízen vannak felvezetve, anélkül, hogy mű-melódráma gyártása miatt mindeniket kötték volna a másikhoz.

Ez a sorozat egyből lépéselőnnyel rendelkezik sok más szuperhősös, vizuális termékkel szemben, mivel sokkal több ideje van nem csak a főszereplő jellemét kibontakoztatni, fejleszteni, mint egy filmnek. Nincs vontatásra kényszerítve a 20+ részes országos TV adós trendek miatt sem. A 13 részes évadnál tökéletesebb körülményeket nem is lehetett volna keresni egy olyan produktumnál, ami viszonylag kevés számítógép-generált tartalmat igényel. A Cabin in the Woods rendezője, Drew Goddard, mint a főirányító, sem rontott az esélyeken.

Az első részben egy gyermek hősies tetteinek következtében, vakká válik, majd ezt egy gyónás-jelenet követi. Matt Murdock (Charlie Cox) a boxoló, kemény apjáról mesél, akiben megbújt az ördög, ami időnként kitört a ringben és hogy akkor nem értette miért, de már érti. Aztán kiderül, hogy nem múltbéli tetteiért kér bűnbocsánatot, hanem azokért, amiket eztán fog véghez vinni és innen ugrunk át egy alteregója által meghiúsított emberkereskedelmi kísérlethez. Mindezt, szeme világának elvesztésével együtt, emberfelettien működő érzékszerveivel és harcművészeti készségeivel viszi véghez. Csak ezután tudatosítjuk az Avengers-beli inváziótól lerombolt, amúgy is bűn- és korrupcióval teli New York-i városrészről, Hells Kitchen-ről, hogy ez lesz a központi közege az egész évadnak. Itt él és idevalósi Matt, legjobb barátja, üzleti partnere, Foggy Nelson (Elden Henson), illetve első kliensük, egy összeesküvésbe keveredő asszisztens, Karen (Deborah Ann Wolf). Mindezeket egy eleinte anonim figura katalizálja, irányítja, kinek a nevének kiejtése is fejvesztéssel jár. Főszereplőnk, mint ügyvéd, mint éjjeli bűnüldöző, eme bűnvezér leleplezésén foglalotoskodik, ami sok más emberre is következménnyel lesz.

Amíg az akció és a vele járó feszültség, veszélyérzet, illetve a szinte élő, lélegző város, a sötét, komor hangulattal együtt, minden fölé emelkednek, addig Daredevil legnagyobb erőssége az, hogy ezek és minden más mesterien van koordinálva és mértékletesen felosztva úgy, hogy semmi sem tűnik helyén kívülinek. És ez nem kis dolog figyelembe véve, hogy szuperhőssorozatnak, karakter-, és bűnügyi drámának is lehet tévedés nélkül kategorizálni.

Mindez a szereplőkkel és a köztük felépített kapcsolatokkal kezdődik. Az évad végére, minden fontos egyén jellemét kivesézik és kevés ember marad, aki simán jó, rossz, vagy az, aminek pont gondolta magát. Az erősen katolikus, jognak kötelezett Matt éjjelente bűnözőkkel köszörülteti öklét, amiért a hozzá közeli embereket vagy hanyagolnia, vagy félrelöknie kell,  miközben moralitását a törés határáig feszegeti. Erős erkölcsi dilemmái remekül átadódnak a részek során, ezen pillanatok fénypontjai a tisztelendő atyával folytatott beszélgetésekkor csillognak leginkább. Nem tartalmaznak magasztos abszolutisztikus megállapításokat, hanem ridegebb, de mégis, emberséggel és valóságérzettel teli útmutatásokat adnak arról, hogy mi éri még meg az „ördög” megfékezésében folytatott harc során. Ugyanígy, mindkét perszónájára közvetlen hatással bíró személy Claire (Rosario Dawson), akinek először ismétlődő sebeinek gondozására van szüksége. Képernyőn töltött ideje alatt független, segíteni akaró személyiség, miközben hezitál hősével folytatott kapcsolata határairól.

Ezeken kívül, a többi kulcsszereplő egymagukban és másokkal történő interakcióikon keresztül is megmutatják jellemeiket, nem feltétlenül csak Murdock közreműködésével, legyen az egy mentor a múltból, legendás újságíró, vagy legjobb barát. Erre ugyan, a legjobb példa pont a feltörekvő nemezis, akit Vincent D’Onofrio alakít. A saját szemében dicső és jó jövőkép megvalósításához életeknek vet véget. „Szakmai” elhatározottsága, keménysége időnként hihetetlen kontrasztban van a magánéletében mutatott extrém együgyűségével, sebezhetőségével.

Összességében bőven találunk morális relativizmust, kevés fekete-fehér megoldás van, még a pozitív karakterek opció között is.

De a szereplők dinamikája csak az egyik oldal. Az ahogyan működnek a világban, amit betöltenek, az teszi igazán hitelessé az egészet. Murdok sokszor veszélyesen sérül meg, ezért, amíg teljesen meggyógyul, lassabb, gyengébb, kevésbé tud koncentrálni. És ha kevésbé tud koncentrálni, könnyebben meg lehet lepni egy-egy ütéssel, ugyanis az észlelési „képességei” igazából egy évek folyamán edzett, finomított készség, amivel, azért nem csak ő rendelkezhet.

Ezeknek egy részét megtudhatjuk flashback jeleneteken keresztül, érezzük minden pillanatát, amikor képernyőre van vetítve. Ugyanis minden ütés, vágás, de még az ezek előtti pillanatok is lejönnek a hangeffektusokból, illetve Matt reakcióiból. Halálközeli állapotai miatt, a más sorozatokban megszokottak ellenében, nem tud csak úgy flangálni a munkahelyen/utcán, csak mert egy ing eltakarja a friss öltéseit.

A Hell’s Kitchen Ördögének tetteinek következményei, személyes (lelki és testi) szinten és a város viszonylatában is megvannak. Könnyű célpont, mint törvényszegő megtorló, a korrupt rendőröknek, a médiának és az alvilágnak is  potenciális bűnbak. Ezért Murdock, társaival folytatott munkája, legyen szó a Foggy-val és Karen-nel történő ügyvédi munkájáról, vagy az újságíró Ben Urich-kal (Vondie Curtis-Hall) való kollaborációjáról, pont annyira fontosak, mint az éjjeli műszakjai.

Mindezek, mint a karakterrel foglalkozó részek, okosan, érdekfeszítően vannak megírva, anélkül, hogy elfeletetnék velünk, kiről, miről is szól a sorozat. Természetesen, a színészek hihető játéka nélkül mindez semmit sem érne. Továbbá, az akció, a lassabb jelenben játszódó részek és a múltban játszódó, eredeteket taglaló jelenetek megfelelő időnként váltják egymást, így megelőzve a monotonitást, illetve megkerüli az ismétlést.

A kiváló forgatókönyvekhez ugyanolyan jó rendezés, illetve operatőri munka társult. A harcjelenetekhez csupán annyit kell már hozzátenni, hogy folyamatosak, nincsenek agyonközelítve, és az őket kísérő időnként Hans Zimmer-féle háttérzene csak növeli az intenzitásukat. Mindez érvényes a lassabb, kevésbé feszült jelenetekre is.

Azért nem csak Matt ellenségeinek fejei, poénok is csattannak időnként. Ezek általában ő és a hozzá közel állók együttműködéséből származnak. Konkrétabban, kontextuson kívül érzéketlennek tűnhető, de amúgy teljesen barátias vak-viccek. De akad szituációs humor is, ami társainak alteregója felőli tudatlanságból fakad. Ha valami negatívumot kellene kiemeljek, a főgonosz túl dualista jellemén kívül, azt mondanám, hogy az első rész csak a legjobb sorozat formátumú előjátékos képregény-adaptáció, amit eddig láttam. De mivel ezzel nem mondtam sokat, a következő 12 rész ezt eléggé felülmúlja.

Szóval, ez egyszerűen az egyik legjobb, legvéresebb és legkülönállóbb termék, amivel a Marvel Cinematikus Univerzum eddig előrukkolt. Minőségi szinten van a top mozis élményeivel, mint az első Vasember (Iron Man), vagy a Galaxis Őrzői (Guardians of the Galaxy). Azért azt vicces, hogy ezen világ keretein belül New York-ban nindzsák csapnak össze, amíg a galaxis egy másik oldalán ott szivarozik egy besélő űrkacsa.