25 elküldött e-mail, 13 megválaszolatlan. 14 kinyomtatott önéletrajz. 12 „Köszönjük a jelentkezését, majd visszajelzünk”. 10 lerágott köröm és megszámolhatatlan identitásválság. Végeztem az egyetemmel. Belecsapok a lecsóba, ez vagány. Nincs több szesszió, nincs több tanulás. Végeztem az egyetemmel. A lecsó, amibe belecsaptam, egyre furcsább ízű. Kicsit csíp, kicsit kesernyés. Van sok szabadidő, van sok „akkor most ez a nagybetűs élet?” kérdés. Heuréka. A munkakeresés nem is olyan egyszerű. Én a Covidra fogom. Ugye, más is érzi azt, hogy minden a Covid hibája? Tönkrement a kapcsolatod? Egyértelműen Covid. Nincs kedved az élethez? Covid! Egyre több sorozatot nézel, a Lidlben beszerzett olcsó trash kaja társaságában? C O V I D! A szomszédnak elmondtál egy viccet, de nem nevetett? Már nincs egy jó vicced sem? Tudjátok a választ. Szóval igen. Kiléptem az egyetemi életből, miután megkaptam a szállítótól a FSPAC-os kalapom, és feldobtam azt a zoomos ballagásomon. Úgy döntöttem, elég is volt ez a 15 évnyi tanulás. Tűrjük fel az ingujjunkat és vágjunk bele.

Első hónap

Elmentem egy állásinterjúra. Rádiósnak. Felkészültem testileg-lelkileg. Eszembe jutottak a beszédtechnika-órák. Hogy is volt? Melegítsük be a hangszálakat. Minden betű a helyén, nyelv a szájpadlásra finoman tapad, halk susogás. S-S-S. Most egy gyakorlat. Nincs olyan szépen szóló szép sípszó, mint a szászsebesi szépen szóló szép sípszó. A R T I K U L Á C I Ó. Ez az, ami alábbhagyott, amikor kijöttem az interjúról. Lebiggyesztett szájjal sétáltam hazafelé. Remek! Nem vettek fel, amiért „kihallatszik az s betűm”. Nesze neked szépen szóló sípszó és 3 évnyi fogszabályzó.

Második hónap

Vajon a többiek mit csinálnak? Ők találtak már munkát? Lehet, hogy csak én nem? Biztosan! Csak én maradok munkanélküli. Professzionális sommer. A 10 éves találkozón (ha egyáltalán lesz ilyen) majd egytől egyig a neves médiaorgánumokról mesélnek, ahova könnyedén elhelyezkedtek, míg én akkor is csak sommer leszek a FSPAC-os kalapban. Vajon az változtat valamin, ha az „Aici sau la pachet?” kérdést a négyszögű kalapban teszem fel? Vagy ha az utcán és mindenhol is abban mutatkozom, akkor vajon felvesz valaki? Lehet ezt csináltam rosszul. A kalapban kellett volna állásinterjúra mennem. Ahol egyébként már akkor kész vagyok, amikor afelől érdeklődnek, hogy hol is dolgoztam mostanáig. Olyankor erőltetett mosollyal csak azt válaszolom: most végeztem az egyetemmel. Ezt is csak azért, mert a „még sehol sem dolgoztam” nem valami elegáns. Aztán a kedvenc részem jön, amikor nyugodt hangon közlik, hogy őszintén sajnálják, de ők tapasztalt embert szeretnének felvenni, én pedig elköszönök, és eszembe jut a munkásélet paradoxona. Hogyan tudnék tapasztalt munkaerő lenni, ha nem dolgozhatok sehol.

Harmadik hónap

Lassan már többet e-mailezek, mint telefonálok. A visszautasítások után mindig tartok egy napot, amikor Jóbarátokat vagy valami olcsó show-műsort nézek, és csak agyalok, agyalok, agyalok. Még egy nap sebnyalogatás belefér, és így lesz hétfőből csütörtök. Amikor már túl mélyre ástam magam az önsajnáltatás
gödrében, újra előveszem az Olx-et, meg a facebookos munkacsoportokat, és kezdődik minden elölről. E-mailek, üzenetek, telefonhívások. Apropó facebookos csoportok. Rájöttem, hogy csínján kell bánni a munkaszolgáltatókkal. Nemegyszer tették fel a kérdést (amikor part time munkákra jelentkeztem), hogy ők mit kapnak cserébe. Igen. Itt történt, hogy kissé kiábrándultam az emberiségből. Ezalatt a három hónap alatt, ha munkát nem is, de tapasztalatot, azt szereztem. Az „önálló felnőtt” élet útján elszórt jelzőtáblákat elkezdtem felismeri, és ami még fontosabb, megérteni. Nem mondom, hogy egyszerű, de már tiszta, hogy a fejlődésemet szolgálja minden egyes visszautasítás, minden, ami csak velem történik. A taktikám, hogy igyekszem mindig valami jó kapaszkodót találni, ami továbbvisz, erőt ad életem ezen fejezetének a kikódolásához. De addig is „Vásárhelyi Melinda vagyok, frissen végzett újságíró. Az e-mailben csatolom az
önéletrajzom, amellyel jelentkezem az önök által meghirdetett álláslehetőségre.”