Faji szegregáció, törzsi összecsapások, fegyverek és nagyon sok halálos áldozat. Röviden ez jellemezte az apartheid rezsimet, amely 1948 és 1994 között terrorban tartotta és megmételyezte a dél-afrikai társadalom jelentős részét. Ennek a torz világnak az utolsó négy évébe nyerünk betekintést – hadifotósok szemén keresztül – Steven Silver The Bang Bang Club című filmjében.

A 2010-es hollywoodi alkotás négy dél-afrikai háborús fényképész mindennapjait mutatja be az apartheid elnyomás miatt konfliktusos városokban, területeken. Greg Marinovich (Ryan Philippe) szabadúszó fotósként érkezik Soweto városába, ahonnan két törzs egymásnak feszüléséről érkeztek hírek, a fényképészek és a televízió munkatársai pedig kiszállnak tudósítani a helyszínről.

A zöldfülű és bizonytalan Marinovich megismerkedik három másik fényképésszel, akik a The Star dél-afrikai lapnak dolgoznak és adják el a képeiket. Kevin Carter (Taylor Kitsch), Ken Oosterbroek (Frank Rautenbach) és João Silva (Neels Van Jaarsveld) gyakorlottabbak és magabiztosabbak a szakmában és a háborús területeken. Kisebb fenntartásokkal ugyan, de jó portfóliónak köszönhetően Marinovich is munkát kap a The Starnál, így a fotósok négyen folytatják az utat, hogy a vérontást lencsevégre kapják és megmutassák a világnak.

Már az elején fontos leszögezni, hogy az imént említett négy fényképész valóban létezett, valós személyek, sőt ketten közülük ma is élnek. A The Bang Bang Club elnevezés sem a film kitalációja, a Living nevű helyi lap hivatkozott The Bang Bang Paparazzi néven a fotóskvartettre, a tagok azonban kifogásolták a paparazzi kifejezést, szerintük ez lealacsonyító megnevezés arra a munkára, amit ők végeznek, így azt clubra cserélték.

A film „filmségében”, vagyis vizuális megvalósításában, kameraállásokban, zenében és hangban hitelesen és majdhogynem dokumentumfilmes hitelességgel mutatja be azt a káoszt, vérengzést és kétségbeesést, ami a kilencvenes évek elején uralta Dél-Afrikát. A film nem ás túlságosan a társadalmi-politikai viszonyok mélyére, nem ad történeti áttekintést vagy hátteret. Az apartheid uralom szörnyűségét a két kézzel, botokkal és kövekkel harcoló fekete civilek epizódos megszólalásain keresztül ismerhetjük meg, épp csak annyira, amennyire szükséges ahhoz, hogy a fényképészek munkáját és a viszontagságokat megértsük. Hollywoodi film lévén természetesen vannak felnagyított és dramatizált elemek és momentumok, azonban a csúsztatások nem annyira szürreálisak, hogy kidobják a nézőt az élményből.

A fotós négyes tagjai közül – a valóságban is – többen kaptak Pulitzer- és más díjakat egyes fényképeikre. Ezek a fotók a filmben is megjelennek, a rendező pedig nagyon érdekesen komponálta alkotásába a világhírű képeket: azokat a helyzeteket, amelyekből a való életben fényképek születtek, a kattintás pillanatában kimerevítik, a következő jelenetben pedig általában az újságban vagy televízióban láthatjuk azt a bizonyos helyzetet megörökítve. Így került bele a filmbe például Kevin Carter nagy port kavaró Pulitzer-díjas képe, a Keselyű és a kislány.

Minden szépség és eddig elmondott pozitívum azonban mit sem ér attól a pillanattól kezdve, hogy ráismerünk a sajtóetikai vétségekre. Tudjuk és tisztában vagyunk azzal, hogy a kilencvenes években csak úgy lehetett a világ többi részének megmutatni azt a horrort, ami Dél-Afrikában zajlott, ha expliciten és cenzúrázatlanul publikálunk fényképeket az újságokban és grafikus felvételeket mutatunk a vérontásról a televízióban. Ennek ellenére és ettől függetlenül emberileg és etikailag elfogadhatatlan, hogy csak a fotó, csak a kattintás és csak a valamikori Pulitzer legyen a lényeg akkor, amikor az ember háborús övezetből tudósít akár újságíróként, akár fotósként.

A film alapján ez a négy ember hellyel-közzel lefényképezett és leadott mindent, ami véres és bizonyos helyzetekben a halottgyalázás mezsgyéjén táncol. Semmilyen poént és csavart nem lövök le, hiszen közismert tény, bár Kevin Carter keselyűs fotója nem háborús körülmények között, hanem kicsit odébb, Szudánban készült, a fénykép megszületésének szituációja hasonló: Carter ellőtte a filmet, tudta, hogy ez egyszeri és nagy volumenű kép, majd vagy elsétált, vagy rágyújtott, de nem segített a kislányon, nem kergette el a keselyűt, sőt ő maga sem tudja, hogy mit csinált, miután a képet elkészítette, de az biztos, hogy a segítségnyújtás elmaradt. A legnagyobb etikai vétség pedig itt ragadható meg: elsősorban emberek vagyunk. A bekapcsolt kamerát le lehet tenni valahova, de az embertársaink megsegítése és az, hogy a védteleneket nem szolgáltatjuk ki, nem lehet kérdés és apelláta tárgya.