Sepsiszentgyörgyi lévén a székely lét csodái mintegy önként és dalolva jelentkeznek be nálam, hogy írjak róluk. Olyannyira ragaszkodnak hozzám ezek a csodák, hogy kolozsvári kocsmákban, tengerparti nyaraláson vagy a cseferé járatain is megtalálnak. Lássuk, mi kerekedik abból, amikor egy ilyen megírandó székely csoda a távolsági buszon, felfülelt párbeszéd formájában kínálkozik.

Történt ugyanis, hogy egyik hazautazás alkalmával, a hat és fél órányi kínkeserves zakatolás után a távolsági busz nyújtotta pazar szolgáltatásokat is igénybe kellett vennem: a tömeget, a szagot és még több rázkódást, zakatolást. Miután felverekedtem magam, főhőseink szóváltása ütötte meg a fülemet: röviden és lényegre törően megbeszélték munkanapjukat, ki hol dolgozott aznap és mennyire fáradt. Ezt követően témát váltottak, ugyanis történetünk egyik szereplője (nevezzük Pistának) tanácsot kért történetünk másik karakterétől (ez utóbbi legyen Lajos) arról, hol tudna számítógépes tanfolyamot, képzést végezni, hiszen „a cégnél” nagyobb fizetést kapna és minden felszerelést biztosítanának neki, csak egyelőre nem érti ezeket a „programokot”. Ezen túllépve, Pista barátunk előterjesztette, hogy táblagépet, székely nyelvjárás szerint „tablettet” szeretne vásárolni, de olyant szeretne, amelyiken „rajta van a nett”. A nett (az internet beceneve ugyebár) megemlítése új témát hozott a beszélgetésbe: ki mennyit fizet a szolgáltatójánál telefonra, internetre, kábeltévére. Lajos panaszosan meséli, hogy nemrég szolgáltatót kellett váltania, mert két telefonra, internetre, valamint kábeltévére 186 lejt fizetett, ami főhősünk szerint rengeteg pénz. Amikor ezt meghallottam, némileg meghökkentem: értem én, hogy diszkalkuliás vagyok, de sehogy sem jön ki a matek. A levegőben is érezhető zavart Pista barátunk is osztotta, sőt vissza is kérdezett, hogy nem 1860 lejről van-e szó. Ennek ellenére Lajos kolléga meggyőződéssel állította, hogy 186 lej a szóban forgó összeg és Pista képzelje el, hogy mióta szolgáltatót váltott négy telefonra, internetre és kábeltévére 70 lejt fizet.

Röviddel az után, hogy túllendültünk a telefonszolgáltatók kérdéskörén, tudomást szerezhettünk arról, hogy Pistának komoly hobbija a női kosárlabda, pontosabban a mérkőzéseken való szurkolás. Amikor válaszul Lajos kifejezte, hogy őt annyira nem érdekli ez a sportág, a következő párbeszéd játszódott le: 

„P: Hát igen, én is inkább a csajokért megyek.

L: Jó, jó, de milyen székely csapat az ilyen, ha mind máshonnan vannak, nem idevalósiak?

P: De az mindegy, te, de szépek, jól néznek ki.

L: Hát, következőkor menj, valamelyiket szólítsd meg!

P: Ó, menj el, én nem beszélek nyelveket.”

Az út hátralévő részében tudomást szerezhettünk arról, hogy Pista „rajta van a társkereső oldalon”, hogy munka után mindig elindít egy mosást, és amíg az lejár, megtörténik, hogy megiszik egy üveg bort. Az is tudomásunkra jutott, hogy Pista előszeretettel küldözget mindenféle mémeket Lajosnak, amelyek jelentős hányada félmeztelen nőket ábrázol. Bár Lajos többször is kifejezte nemtetszését, és kérte Pistát, ne küldjön neki annyi hülyeséget, Pista fel se vette, mint macska a vasárnapot, küldött még egy képet.

Szó volt még családi helyzetről, régi osztálytársakkal való találkozásról, de székely emberhez hűen a beszélgetés hangulatát a panaszkodás, a kishitűség, a „csak rosszabb ne legyen” -izmus uralta. Az ilyen történetek megélése és megírása alkalmával jövök rá, hogy hány és hány olyan ember van, akinek ténylegesen ennyiből áll az élete: reggel felkel, elmegy munkába, hogy pénzt keressen, hazamegy, leül a tévé elé, megiszik három sört (igény szerint egy üveg bort), majd elmegy aludni, és reggel kezdődik minden elölről. Mindeközben pedig szentül hiszi, hogy mindenki hülye és ő, egymaga okos és normális. Fura térfelén élünk a bolygónknak.