Az elmúlt egy év sokunkban nyomot hagyott valamilyen formában. Garantálom. Mindenki törekszik, hogy minél előbb túllépjen rajta, több-kevesebb sikerrel. Azonban ami eltelt, azt már nem tudjuk visszahozni, és ami elmaradt, azt nem tudjuk ugyanolyan formában pótolni. Olyan események, élmények maradtak ki emberek életéből, amelyek a legmeghatározóbbak lehettek volna, amelyekkel életre szóló emlékeket gyárthattunk volna magunknak. A végzősök megcsorbított utolsó iskolai évéből hiányoztak a nagy hangulatos ünnepségek, amelyek csak egyszer adódnak az életben és amire annyira vártak. Igen, befejeztem, és most learatom a babérokat, a diadal hangján csúszom végig, és az a belső hang, hogy tizenkét év gyerekek, tizenkét év. És egy szempillantás alatt vége. De milyen áron? Így kell ezt befejezni? Ilyen körülmények között? Tartózkodó szülők társaságában? Félelemben? Á, inkább hagyjuk. Megvagyunk mi bankett nélkül is. Az elsősök, ovisok… a mindent eldöntő első nap sok helyen szülők nélkül, megnyitó nélkül zajlott, hétköznapivá téve az iskolakezdést. Milyen érzés lehetett a hétéves gyerek szívében, hogy nem úgy hagyja el a megnyitót, hogy az anyukája integet neki könnyes szemmel. Nem ez az ideális? Mi az ideális most már? Gyerekeink is embertelenedjenek el? Az az utolsó puszi, amivel a szülő útjára engedi gyerekét, nem tökéletes induló a nagyvilág felé? Sajnos ez is kimaradt. Esküvőket, meghatározó családi eseményeket kellett elhalasztani. Az arának, aki ki tudja, milyen rég vár már az ő napjára, hogy szerettei körében kimondhassa azt a mindent eldöntő, boldogító igent, most még várnia kell. Könnyek közt beletörődik, hogy igen, ez mindenki számára „csak” egy esküvő, el lehet halasztani. Mi, elsőéves egyetemistaként jóformán nem is ismerjük az egyetemet, a szaktársainkat. Vártunk tizenkét évet és ennyi? Az a sok papolás, hogy hú, az egyetemista élet, na az milyen lesz! Mennyország! Igen, napi nyolc óra a számítógép előtt egy rakás úgymond idegennel. Tényleg, maga a mennyei manna. Mondjak egy jó hírt? Cserébe rengeteg időt kaptunk. Azt kérdezitek, mire? Időnk volt arra, hogy értékeljük önmagunkat. Hogy kiismerjük a lelkünk mély bugyraiból jövő gondolatainkat. Mert amúgy az élet halad, embereket ismersz meg, napról napra egyre többet és többet, de mikor ismered meg önmagad? Hogy ki is vagy valójában? Megtanulhattuk, hogy használjunk ki minden percet, amit a barátainkkal, szeretteinkkel tölthetünk; hogy éljünk a lehetőségekkel, és élvezzük, ha szabadok lehetünk, mert semmi sem állandó.