A sorsban, mint olyan, nem hiszek – a sorsszerűségben viszont annál inkább. Nem hiszem, hogy egy identifikálhatatlan felső erő sakkstratégiai eredménye minden véletlen, ami az életben történik, viszont néha kis botlásokból egészen szép táncmű is kialakulhat. Így keringőzőm most én a mélypont fogalma körül.

A napokban három ismerősömmel is, egymástól teljesen függetlenül, befészkelte magát a beszélgetésbe ez a téma, és
érdekesen eltérő véleményeket hallottam, miközben magamban a jó öreg Harcosok klubja-idézeteket hoztam fel – már akaratlanul is. Gondolkodtam, hogyan lehet összekötni ezeket a nézeteket eggyé, és azon, hogy ha ez sikerül, akkor a szó veszít-e a maga értelméből és teljességéből, vagy gyarapodni és gazdagodni fog a jelentésköre. Ahogy mondtam, sorsszerű és kissé ironikus is, hogy a mélypontról írjak. Úgy gondolom, nagyon degradálta a társadalom ennek a szónak a jelentését. Ez főleg annak tudható be, hogy felelőtlenül használjuk a fogalmakat, amelyeket hiába alkottuk mi magunk, úgyis elhatalmasodnak rajtunk. Képesek vagyunk azt hinni, hogy mint a „természeti hierarchia csúcsán álló egyedek”, irányíthatunk olyan dolgokat, amelyeknek fel sem fogjuk a működési mechanizmusát, mint a szavakat, azokat a felmérhetetlen erejű entitásokat. Mélypont. Egyesek szerint ez kizárólag relatív, mások azt mondják, hogy egyetemes. Szerintem pedig éppen annyira közös tud lenni az emberek számára, mint akármelyik érzékszervi tapasztalás. Mindenkivel megtörténik, nagyjából ugyanazt érezzük, de egyediségünkből, eltérő alaptermészetünkből és preferenciáinkból adódóan
mégis más az élmény.
Nyomatékosan felhívták a téma kapcsán a figyelmemet arra, hogy a mélypont mindenkinek relatív. Nos, ennek az igazságértéke szerintem egy erős talán. Ha elfogadjuk, hogy mindenkinek mást jelent a mélypont, kizárólag úgy emlegethetjük, hogy a „személyes” jelzőt elé helyezzük. Vitathatatlan, hogy mindenki életében megvannak a személyes „legek”, viszont ahogy a tragédia szót sem használhatjuk pillanatnyi levertségre, úgy a mélypontot sem minősíthetjük le. Annak ellenére, hogy egymás mellé helyeztem a két szót, még nem helyezném egy lapra is. A tragédia végzetes, a mélypont pedig lehetőség (aminek nem feltétlenül kell kellemesnek lennie). „Ráleltem a szabadságra. A teljes reménytelenség volt a szabadság” (Harcosok klubja című film). De idézhetném ugyanonnan azt is, hogy: „Csak akkor tehetsz meg mindent, ha már semmid sincs”. A mélypontra eljutni fájdalmas, kétségbeejtő („…elérni nem hétvégi kirándulás és nem is jógakurzus”). A mélypont az ember életében – egyénenként változó mértékű – szenvedéssel járó változás.

A Harcosok klubja könyv, film alapján és tanulságán próbálok haladni a gondolatmenet fonásában. Abban a műben céllá vált a mélypont elérése és megtapasztalása, viszont a való életben kevés emberről mondható el, hogy tudatosan törekszik erre – ami, jegyezzük meg, egyáltalán nem baj, mivel veszélyes játék lehet a végső határt feszegetni úgy, hogy az ember sokszor maga sem tudja, mit és abból mennyit képes elviselni. A filmben az önpusztítás eszköz volt valamiféle „végső jó”, a teljes élet elérésében. Mi, akik nem Chuck Palahniuk karakterei vagyunk, általában nem szándékosan jutunk el „mindennek az aljára”, ezért jön a kétségbeesés, ezért tűnik a
helyzet kilátástalannak. Tudom, hogy az ilyesfajta helyzetek mindig összetettek, és aki éppen emocionálisan szenved, annak nem lehet olyan tanácsot vagy javaslatot adni, amiről elhiszi, hogy az könnyítene a helyzetén, viszont a legnagyobb lépés, a legerősebb védőháló a további zuhanásban az lehet, hogy tudatosítjuk, az életnek nincs vége. Attól, hogy az ember egy másik szinten áll, a perspektívája is változik, és különféle helyzetek más- más önmagunkat igénylik. Így a mélypont esély. Csak úgy éljük túl, ha változunk.

Céllá vált a mélypont elérése a Harcosok klubjában – Edward Norton főszereplésével

FacebookApiException thrown

REST API is deprecated for versions v2.1 and higher (12)