másképp

Mindenkinek ismerős lehet az az érzés, amikor semmi máshoz nincs kedve, csak otthon ülni és lustálkodni. Általában esős időben szoktam ezt érezni, amikor a sártól locsogó utcákat figyelem az ablakból, és egyetlen célom az, hogy bekuckózva egy jó filmet megnézhessek. Így találtam rá a Fekete hattyú című műalkotásra is, amely megrendítő történetet tár a nézők elé. A főszerepét Natalie Portman játssza, aki tökéletesen alakított minden ízben. A Fekete hattyú egy amerikai pszichothriller, amelyet Darren Aronofsky rendezett, és 2010-ben látott napvilágot.

A film megtekintése után az emberek egyik első gondolata: hát igen, Aronofsky újra megcsinálta. A híres rendezőtől már megszokhattuk az unalomig ismételt skizofrén karaktert, s ennél az alkotásnál sem tétovázott a csodálatos látványvilággal, amely egy remek történetet rajzolt ki a már amúgyis komoly témájú filmnek. A történtet egy nagyon jó felépített kompoziciós egységgel rendelkezik, van benne bevezetés, tárgyalás és a tragikus lezárásként a halál.

Nina, a balerina beleőrül a munkájába. Összeroppanásához adott minden: az életére teljesen rátelepedő, őt egyedül nevelő anya, aki szintén balett-táncos volt, de a karrierjét fel kellett adnia lánya születése miatt, és ezért benne akarja látni mindazt, amit ő érhetett volna el. És ott van a balerinával viszonyt folyató rendező, aki rendszeresen kikezd Ninával, valamint a szerep, a Hattyúk tavának főszerepe, amely igazából egy kettős szerep. Mivel egy gonosz és egy jó ikerpárról szól a történet, a balerinának két karaktert is meg kell személyesítenie, ami Ninának nehezen megy. A jó testvért remekül tudja eljátszani, azonban a gonosz testvér túlzott kihívást jelent számára. Ez lelki kettészakadást kíván, hiszen a gonosz testvér csábító, erotikus kisugárzása távol áll Nina személyiségétől. De erre a szerepre mindenképp szüksége van, hiszen csak ezáltal szakadhat ki a szürkeségből, és érheti el az elismerést, amiért egész életében keményen dolgozott. A film vége bemutatja a teljes elmebaj hatalma alá került balerinát, aki annyira beleéli magát szerepébe, hogy a végén ténylegesen elhiszi: ő az elátkozott fehér, és a csábító fekete hattyú is egyben.

A film nézői ne számítsanak katarzisélményre, hiszen Nina elmebajának előjele már a kezdetektől feltűnik különböző helyzetekben.Végigkövethetjük Nina zavarainak folyamatait; számos motívum környékezi a filmet: Nina folyton fehérben jár, míg látomásaiban fekete ruhákat visel, amely a képzelt gonosz és a jó főhős megkülönböztetésére szolgál. Aronofsky filmjében így keveredik a balett története a főhős valódi életével. Már a kezdő jelenet Nina álmáról szól, miszerint a varázsló elátkozza őt, majd ezt követi a sebhely megjelenése a hátán, amelyet ő kapart ki magának álmában – ez a másik én bemutatkozásának a motívuma.

A film semmilyen szempontból nem hétköznapi alkotás. Elgondolkodtató és nagyszerű egyszerre, s a színészek remek munkát végeztek, akárcsak a rendező. Persze nem épp a 10 éves korosztály számára ajánlott, jóval inkább a 15–16-on felülieknek. A végkifejlet pedig… na de ezt inkább nem árulom el…

Számomra hatalmas élményt nyújtott a film, s egy esős, borús napon talán még jobban át lehet érezni a film mondanivalóját.