film

Hattyúk tava

by Domokos Zsófi | 2018. 10. 15. | 0 | Ajánló,Slider |

Mindenkinek ismerős lehet az az érzés, amikor semmi máshoz nincs kedve, csak otthon ülni és lustálkodni. Általában esős időben szoktam ezt érezni, amikor a sártól locsogó utcákat figyelem az ablakból, és egyetlen célom az, hogy bekuckózva egy jó filmet megnézhessek. Így találtam rá a Fekete hattyú című műalkotásra is, amely megrendítő történetet tár a nézők elé. A főszerepét Natalie Portman játssza, aki tökéletesen alakított minden ízben. A Fekete hattyú egy amerikai pszichothriller, amelyet Darren Aronofsky rendezett, és 2010-ben látott napvilágot.

A film megtekintése után az emberek egyik első gondolata: hát igen, Aronofsky újra megcsinálta. A híres rendezőtől már megszokhattuk az unalomig ismételt skizofrén karaktert, s ennél az alkotásnál sem tétovázott a csodálatos látványvilággal, amely egy remek történetet rajzolt ki a már amúgyis komoly témájú filmnek. A történtet egy nagyon jó felépített kompoziciós egységgel rendelkezik, van benne bevezetés, tárgyalás és a tragikus lezárásként a halál.

Nina, a balerina beleőrül a munkájába. Összeroppanásához adott minden: az életére teljesen rátelepedő, őt egyedül nevelő anya, aki szintén balett-táncos volt, de a karrierjét fel kellett adnia lánya születése miatt, és ezért benne akarja látni mindazt, amit ő érhetett volna el. És ott van a balerinával viszonyt folyató rendező, aki rendszeresen kikezd Ninával, valamint a szerep, a Hattyúk tavának főszerepe, amely igazából egy kettős szerep. Mivel egy gonosz és egy jó ikerpárról szól a történet, a balerinának két karaktert is meg kell személyesítenie, ami Ninának nehezen megy. A jó testvért remekül tudja eljátszani, azonban a gonosz testvér túlzott kihívást jelent számára. Ez lelki kettészakadást kíván, hiszen a gonosz testvér csábító, erotikus kisugárzása távol áll Nina személyiségétől. De erre a szerepre mindenképp szüksége van, hiszen csak ezáltal szakadhat ki a szürkeségből, és érheti el az elismerést, amiért egész életében keményen dolgozott. A film vége bemutatja a teljes elmebaj hatalma alá került balerinát, aki annyira beleéli magát szerepébe, hogy a végén ténylegesen elhiszi: ő az elátkozott fehér, és a csábító fekete hattyú is egyben.

A film nézői ne számítsanak katarzisélményre, hiszen Nina elmebajának előjele már a kezdetektől feltűnik különböző helyzetekben.Végigkövethetjük Nina zavarainak folyamatait; számos motívum környékezi a filmet: Nina folyton fehérben jár, míg látomásaiban fekete ruhákat visel, amely a képzelt gonosz és a jó főhős megkülönböztetésére szolgál. Aronofsky filmjében így keveredik a balett története a főhős valódi életével. Már a kezdő jelenet Nina álmáról szól, miszerint a varázsló elátkozza őt, majd ezt követi a sebhely megjelenése a hátán, amelyet ő kapart ki magának álmában – ez a másik én bemutatkozásának a motívuma.

A film semmilyen szempontból nem hétköznapi alkotás. Elgondolkodtató és nagyszerű egyszerre, s a színészek remek munkát végeztek, akárcsak a rendező. Persze nem épp a 10 éves korosztály számára ajánlott, jóval inkább a 15–16-on felülieknek. A végkifejlet pedig… na de ezt inkább nem árulom el…

Számomra hatalmas élményt nyújtott a film, s egy esős, borús napon talán még jobban át lehet érezni a film mondanivalóját.

Vajon megbocsájtható a megbocsájthatatlan?

by Tompa Réka | 2018. 10. 14. | 0 | KultúrHaus,Slider |

A 18. Filmtettfeszt kolozsvári nyitóestéjén jártunk, ahol az első nagyjátékfilm Mészáros Márta Aurora Borealis – Északi fény című műve volt. Kár lenne röviden, elkapkodva beszélni az alkotásról, viszont így kénytelen leszek néhány fontos részletet lelőni. Igyekszem úgy fogalmazni, hogy a film legsúlyosabb szálait ne bontsam ki, hogy maradjon még élmény annak is, aki ezután nézi meg az Északi fényt.

 

Erdélyiként nem igazán van lehetőségünk arra, hogy megnézzük a Magyarországon készült filmeket, hiszen nehezen jutnak el hozzánk. Az itteni közönség viszont az idei TIFF-en már láthatta ezt a filmet, sőt, igazi attrakciónak számított, Mészáros Márta életműdíjat is átvehetett Kolozsváron. Aki akkor lemaradt a filmről, most pótolhatta – az Északi fény ugyan 2017-ben jött ki, de az évjárat senkit se riasszon el: ez még nem régi.

Ha néhány mondatban kellene összefoglalni, miről szól ez a film, azt kell mondanom, nem lehet. A témák, amelyeket felvonultat, sokrétűek és megrázóak. A kiindulópontja, hogy egy idős asszony, Mária (Törőcsik Mari) levelet kap a postástól, amely annyira felzaklatja, hogy kómába esik és kórházba kerül. Lánya, a Bécsben élő sikeres ügyvéd, Olga (Tóth Ildikó) visszamegy Magyarországra – ahová fia, Róbert (Ladányi Jákob) is vele tart –, hogy ápolja beteg édesanyját. Az üres házban pakolászva a fiúnak feltűnik egy-két furcsaság a mama dolgai között, így kérdezgetni kezdi Olgát. Tóth Ildikó karaktere felemás válaszokat tud csak adni Róbert kérdéseire, majd egy adott ponton ő maga is furcsállja, hogy valóban keveset tud a múltjáról és a családjáról. A sztorit ez indítja be, majd nyomozás kezdődik: Olga azon fáradozik, hogy feltárja a titkokat. A fonalak összekuszálódni látszanak, mindenki furcsa és titkolózik, s ahogy Olga közelebb akar kerülni a gyökereihez, úgy távolodik el a saját identitásától.

Azért sem egyszerű beszélni az Aurora Borealisról, mert történelmi vonatkozások adják az alapkövét, amelyet megtetőz egy családi, meg több személyes dráma is. Ugyanakkor a szerelmi szálak is hangsúlyt kapnak benne. Két síkon játszódnak a képkockák: a jelenben és az ’50-es évekbeli orosz megszállás idején. Amikor Mária felépül, rengeteg kitérő és halogatás után készen áll arra, hogy feltárja Olga előtt azokat a szörnyűségeket, amelyeket egész életében magában hordozott. A film innen kezdi a székbe süppesztős, torokelszorító történetét mesélni. Feldogozott témája kihagyhatatlan a „Dolgok, amikről beszélni kell” című listáról. Suttogva és halkan beszélünk az úgynevezett „háborús gyerekekről”, akik sokszor nem mindkét fél belegyezéséből születtek. A hatalmi elnyomásokról, erőszakról, bűnökről, amelyek nem nyertek feloldozást. Még ma is vannak olyanok, akiknek múltja balladai homályba vész. A probléma nagyon is valós, és ahogy Mészáros Mártától várni lehetett, ezzel a művével is felszínre hozott olyan tematikákat, amelyeket hosszú idők óta hordoz magában a társadalom.

eszakifny3

A történelmi traumák bizonyos szintű feldolgozását kíséreli meg a film, amely „jó útra lépett”, amikor ezt a célt tűzte ki maga elé. Ha a feldolgozás folyamatának nem is a végpontját érte el, az első lépéseket bizonyosan megtette. Emellett erkölcsi tanúságokat is hordoz, bőven felsorakoztat olyan gondolatokat, amelyek a nézőjét további morfondírozásra késztetik. Milyen döntéseket kellett meghozniuk a mindennapi életükben azoknak, akiknek az elnyomás jutott? Ilyenkor lehet erkölcsösen cselekedni? Mélyre megy azokban a kérdésekben is, amelyek az emberi – szerelemi, baráti, anyai vagy gyereki – kapcsolatokat boncolgatják. A helyes, a helytelen, az emberség és az embertelenség határmezsgyéin egyensúlyoz.

Az Északi fény azonban nem hibátlan. Bőven akad rajta kifogásolnivaló, ám ezeket mégis valahogy ellensúlyozni tudja. Jól bevált narratív eszközökkel él, hogy ne száraz dokumentumfilm legyen. A történelmi visszatekintésnek emberi formát ad, Mária karakterén keresztül, így válik élvezhetővé annak is, aki talán nem ülne be egy história-filmre.

Dramaturgiailag is sántít az alkotás, az Aurora Borealis így is 104 perces, ami nem véletlen, hiszen ebbe az időbe kellett belezsúfolni mindent, amit fentebb is említettem, s ez nem egyszerű feladat. Ezt a film karakterei sínylették meg a leginkább: a szereplőket nem volt idő jobban kibontani, hátterezni, így a film nem tudott mély kötődést kialakítani a nézőjével, nem tudunk igazán együttérezni a szereplőkkel. Ha ez sikerült volna, üthetett volna még ennél is sokkal nagyobbat… Vannak olyan karakterek, akiknek a jelenléte egyáltalán nem indokolt, ilyen például Olga spanyol férje, Antonio (Antonio de la Torre) vagy a fia, Róbert is. Az utóbbinak talán abban van szerepe, hogy az ő kérdezősködései révén indul be a történet, Antonio pedig talán a multikulturalizmus egyik „emberi arca”.

Törőcsik Mari kétségtelenül hazaküld mindenkit a színészi játékával, mindezt úgy, hogy egy idős öregasszonyt játszik, aki alig-alig éri meg a holnapot. A flashbackekben a fiatal Máriát alakító Törőcsik Franciska játéka kellően bájos és angyali, de miután ő is belecsöppen a kegyetlen hatalmi, politikai harcokba és áldozattá válik, jelleme átcsap hűvös, rideg, méltóságától és mindenétől megfosztott lányéba. Legjobb barátnője és segítője, Edith (Eva-Maria Prosek) talán az egyik legizgalmasabb mellékszereplő, de őt sem sikerül megfelelően elmélyíteni. Talán Olgát kellett volna jobban megformázni, kidomborítani, hiszen az ő identitásával fordul meg a világ. Tóth Ildikó játékában megfelelően hozza a karrierista, merev nőt, aki egész életében elfutott a kérdések és a válaszok elől is.

északifny1

A film utolsó 10–20 perce az, ami teljesen átértelmezi az egészet. Igyekszem nem elmondani, mi a csattanó, nyugodtan olvasható innen is tovább az írás. Itt dől el minden, amit az Aurora Borealis mondani akart. Ez a végkifejlet viszi hátán az egész művet, amely e nélkül meg sem állná a helyét. Teljesen átír, felülír rengeteg dolgot, amit a mű addig feszegetett. A megoldást és a történetvezetést akár klisésnek is nevezhetnénk, hiszen ezerszer láttunk hasonlót, de az Északi fénynek valahogy mégis sikerült meglepődött nézőt varázsolnia belőlem, annak ellenére, hogy érzelmileg nem kötődtem hozzá különösebben. Igazán szép keretezése ez a sztorinak, bár lehet, hogy az utolsó jelenet kissé valótlanra sikeredett, miközben az egész történet akár egy valós eseményen is alapulhatna. Viszont az kétségtelen, hogy a történet szempontjából indokolt volt ez a lezárás, továbbá a cím is nagyon szép értelmezést kap a végén, így minden hibája és sántikálása ellenére a film nem hagyja magát elfelejteni. Aki nem nézte még meg, az bizony pótolja minél hamarabb!

Itt nem csak bátorságról van szó! – Only The Brave

by Gál András | 2018. 02. 20. | 0 | Ajánló,Kivetítő,Slider |

Még mielőtt nekifutnánk fejjel a falnak és ripityára elemeznénk egy újabb mozifilmet a „teljes mértékben amerikai” polcról, tegyünk helyre valamit. Hiába is tagadnánk, rettentő hálátlanok, elégedetlenek, telhetetlenek vagyunk. Természetünktől fogva. Nem szükséges konkrétumokra szorítkozni: az élet minden szakaszában igaz ránk, hogy nem tudjuk beérni azzal, ami van: a több jobb. Hogy miért ez a hegyi beszéd? Azért, mert az Only The Brave felénél alig volt sejtésem, hogy mit is fogok írni róla a kritikában. Az járt a fejemben, hogy ennyi nem igazán lesz elég. Túl lapos, nehéz lesz kilépni az általánosságok árnyékából. Teljes cikk

A remény rabjai – a film

by Soós Koppány | 2017. 12. 11. | 0 | Ajánló,Kivetítő,Slider |

Az alkotás mintájául szolgált Stephen King azonos című kisregénye (The Shawshank Redemption), amelynek rendezője a magyar származású Frank Darabont. Számos tévhit alakult ki a szakmában az adaptációt illetően, mert a hatalmas horderővel bíró lényeget sokan elszalasztották, s hol biblikus, hol mesei elemeket véltek benne felfedezni, pedig csupán az élet milyenségére világított rá. A nézők elismerése az IMDb rangsorán mutatkozott meg igazán, ahol 9.3-as átlagával magabiztosan tartja első helyét. Teljes cikk

Tömény tartalom 126 percben

by Tompa Réka | 2017. 10. 09. | 0 | Ajánló,Kivetítő,Slider |

Az a helyzet, hogy túl sokat hallottad azt a mondatot, hogy „magyar filmhez képest jó.” Pedig csak körbe kellene nézni, és rájönnél, hogy ez már elcsépelt fordulat, nem igazán lehet előhúzni farzsebből, ha kötekedni akarsz. Kostyál Márk reklámfilmrendező megunta ezeket a sztereotipizálásokat, és jól arcon vágott. Persze, kifejezetten csak mozgó képkockák formájában, de így is elég nagyot csattant. A Kojot című filmről beszélünk, amely 2017 februárjában került a mozikba, és valami teljesen újat mutatott. (Vigyázat, az írás erősen SPOILERES, ha nem láttad a filmet, ne olvass tovább!)

(Mondom ne!) Teljes cikk