vélemény

Kompromisszumkészség önmagunkkal

by Gondos Borbála | 2020. 10. 21. | Kompromisszumkészség önmagunkkal bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Elmélkedős,Slider |

Olyan érzésekkel vágok neki e cikk megírásának, mint amikor virágot ültet az ember, és csak remélni tudja, hogy olyan színű lesz, amilyet szeretne. Türelemmel gondozom, mindvégig tudva, hogy a végkimenetel bizonytalan. A mag maga a gondolat, amit túl sokszor hallottunk már: vállald fel önmagad. Minden élethelyzetben.

Tagadhatatlan, hogy szép és idilli ez a gondolat, viszont nem minden esetben kivitelezhető. Ami az egyes eseteket befolyásolja, az az egyén személyisége elméletben, gyakorlatban viszont sokszor láthatjuk, hogy nem a személyiség, és az a bizonyos „belső hang” irányítja az embert, hanem a szociális nyomás és a családi hagyományok. Míg a liberális Nyugaton semmi sem (szabad) gátolja az önmegvalósítást, szólásszabadságot, véleménynyilvánítási jogot, addig posztkommunista világunkban akaratlanul is hordozzuk az előző rendszer terheit a tudatalatti tulipános ládikánkban. A legtöbb ember azt hozza magával, hogy a biztonság érdekében jobb hallgatni. Ez régen az állam és az igazságszolgáltatás hatalmától, bosszújától való önvédelmet jelentette, de a személyes életre is rátelepedett ez a mentalitás. De mitől tart az, aki fél a hangját hallatni? Röviden a társadalom és a környezete reakciójától. Arisztotelész megállapítása szerint az ember társas lény, és így az együtt, társadalomban való létezés alapszükséglet számára. Ha ezt a gondolatot követjük, akkor rögtön szembe találjuk magunkat az alkalmazkodás igényével. Eddig mint elmélet, teljesen működőképes a felvetés, gyakorlatban viszont néhol megbicsaklik, ugyanis ahhoz, hogy az alkalmazkodás, józan kompromisszumkötés éppen elegendő legyen, egyforma (és inkább magas) szintű érzelmi és értelmi intelligencia kell a közösségbe verődők részéről. Hiba a rendszerben az, hogy erre a szegmensre nem lehet (és ebből kifolyólag nem is szabad) hagyatkozni, mert abból csak annyi maradhat, mint homokra épített faházból vihar után. Képtelenség egy nagyobb, összetett és működőképes társadalmat azonos értelmi és érzelmi intelligenciaszinttel rendelkező személyekből kiépíteni, így az alkalmazkodási vágy sokszor megfelelési kényszerré alakul át, ami a legtöbb esetben egészségtelen. A lét viszont ennél sokkal árnyaltabb és komplexebb. Nem csak ennyi fér bele abba a kategóriába, ami az ember személyiségét és viselkedését befolyásolja vagy kontrollálja. Nagyon fontos helyet foglalnak el az ember elméjében emellett az eszmék, amelyekben hisz. Ez a hősteremtési kultusz alapja is: olyan embert tisztelni és piedesztálra emelni, aki képes saját testi-lelki épségével nem törődve felsőbbrendű célért feláldozni magát, vagy megváltoztatni emberek, esetleg egy egész nemzet sorsát. Az elfogadás érzése utáni áhítozás és az eszmék követése ugyanolyan fontos, néha mégis ellentétben állhatnak egymással. Kérdéses, össze lehet-e a kettőt egyeztetni, hogy egyensúlyban maradjanak? Képtelenség általánosítani, hiszen az egyes személyek igényei eltérőek. Kétségtelen, hogy a külső nyomásra létrehozott fontossági sorrend inkább pusztító az ember lelkében és elméjében, mint építő. Klisé, viszont igaz ebben az esetben, hogy arra a bizonyos belső hangra kell hallgatni. Ha egy ember lelkének az okoz megnyugvást, hogy elfogadják, hogy tartozhat valahova, akkor két lehetősége van. Választhatja, hogy a háttérben csendben meghúzódik, és megtanul teljesen alkalmazkodni a status quohoz, vagy lassan megtanítja magát függetleníteni a negatív visszajelzésektől. Ezzel viszont a ló túlsó oldala is rivaldafényre jut: ha valakinek az okoz belső elégtételt, hogy képes kiállni a véleménye, egyénisége, nagy horderejű döntései mellett, akkor ugyancsak két „ajánlott” opció van: vagy teljes lényével az eszméit követi, vagy lassan megtanítja magát alkalmazkodni bizonyos szituációkhoz – legalábbis addig, amíg nem ad magának okot az önmegcsalatkozásra. Amit bármely választás esetén figyelembe kell venni, az a következményekkel való elkerülhetetlen szembenézés. A saját lelki-mentális egyensúlyunk érdekében kompromisszumot kell kötnünk önmagunkkal, és ezt megismételnünk, amikor csak szükség van rá. Az én olvasatomban ilyen színű volna a közhelyes „vállald fel önmagad” gondolatmagból kisarjadó virág.

Jó reggelt, Vietnám!

by Belényesi Rebeka | 2020. 05. 09. | Jó reggelt, Vietnám! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

A Jó reggelt, Vietnám! a közösségi rádiózás tökéletes modellje. Az 1965-ös események Saigonban játszódnak (a dél-vietnámi krízis idején), amikor a Robin Williams alakította Adrian Cronauert Krétáról Saigonba vezénylik, hogy ő legyen az új lemezlovas a közösségi rádiónál. Annál a rádiónál, ahol Vietnámban szolgáló, amerikai katonák szórakoztatását tűzték ki célként.

A filmben kibontakozik Adrian Cronauer karrierje. A frissen érkezett lemezlovasnak nincs könnyű dolga: meg kell szerettetnie magát feletteseivel, és van olyan, akinek már az első perctől a bögyében volt. Új színt visz a rádió életébe, feldobja a katonák hangulatát, akik épp a frontvonalon próbálnak életben maradni. A honvédek megkedvelik az új rádióst, szinte rajongói lesznek, elismeréseiket levelekben fogalmazzák meg. Cronauer felhagy a propagandahírek bemondásával és a régi slágerek lejátszásával. Úgy lesz neves, hogy viccesen tálalja a híreket, parodizálja Nixont, a rockkal mint új stílussal színezi a rádió életét és a katonáknak dedikál zenéket, akárcsak egy kívánságkosárban. A legfőbb célja feledtetni a fegyveresekkel az átélt borzalmakat. Arra törekszik, hogy minden reggel vidám műsorral ébressze őket, hogy boldogan vághassanak neki a napnak ami váratlan fordulatokkal is szolgálhat.

Cronauer szembemegy a szabályokkal, szabadszájúsága révén nem fél odaszólni még a katonatiszteknek sem. Humoros, szenvedélyes alak, igencsak érzelmes és őszinte ember. Egyenessége viszont nem válik az előnyére, olykor szakmai hibákat követ el: megfeledkezik arról, hogy nem olvashat vagy mondhat be bármilyen hírt a rádióban csupán azért, mert ő azt fontosnak ítéli. Önfejűsége végül megfosztja állásától: közöl egy hírt, miszerint robbanás történt az egyik helyi étteremnél, ahol a szórakozni vágyó amerikai katonák is megfordulnak.

A film Adrian Cronauer, a pörgős, vicces rádiós munkásságát ismerteti, aki tragikus eseményeket tapasztal meg a háborús helyzetben, ez pedig kihat érzelmeire, személyiségére, és befolyásolja rádiós munkáját is: műsoraiban sem rejti véka alá háborúellenességét. Felettesei nem értenek egyet sem vele, sem a tetteivel, őt azonban ez kicsit sem zavarja, eszébe nem jut változtatni a stílusán. A film elénk tárja a sajtószakma egyedi, kilátástalan helyzetét, bemutatja, milyen határokat állítottak fel a médiában, mi az, amit médiaszakemberként egyszerűen nem engedhetsz meg magadnak, és hol húzódik a határ megalkuvás és lelkiismeret, szakmaiság között. A kérdés örök: meddig mehet el a munkáltató és a sajtószakember bizonyos szakmai vagy csak annak mondott szabályok betart(at)ásában, és hol sérül a sajtószabadság, a szakmaiság, a média watchdog szerepe?

Az amerikai szépség

by Soós Koppány | 2020. 02. 20. | Az amerikai szépség bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva | Ajánló,Slider |

A film 1999-ben jelent meg, 5 Oscar-díjjal jutalmazták, közöttük a legjobb filmnek járó elismeréssel. Elég nehéz nem elfogultan írni erről a történetről, ami egyszerűen zseniális. A főszereplő hétköznapi élete miatt az üzenet mindenki számára könnyedén hozzáférhető, legalábbis látszólag. Az is lehet, hogy a megértése sokkal több önismeretet és egyedüllétet igényelne, mint azt sejtenénk. Talán egy örök igazságot ültet át a film a huszonegyedik századba az ősi bölcseletekből, ami az élet személyes megélése, néhol keményen, néhol érzékenyen.

A film egy kamerafelvétellel indul, amelyen hiteles képet kapunk két züllött tini elvont diskurzusáról. Annak ellenére, hogy semmi sem tesznek a fiatalok, nagyon könnyű előítéletesnek lenni velük szemben. Igazából ez a metafora az idős és fiatal generációk közötti ellentéten alapszik. Ez a jelenet még egyszer visszatér a befejezés felé, a látszat néha csal erejével és egy kis szégyenérzettel, amiért mi is beestünk a rendező csapdájába.

A film főhőse a 42 éves családapa, Lester Burnham. Mi tagadás, romokban az élete, a felesége csalja, a lánya gyűlöli. A társadalmat viszont nem úgy ábrázolja, mint egy mókuskerékben megkeseredett figura, hanem beismeri magának a plátoni igazságot, és kilép a barlangból, természetesen humorosan, mert ezen sírni már nem lehet. Különös ez a kamaszkori pimaszság, vagy inkább bátorság? Fittyet hányva a szabályokra Lester kezdi újraélni fiatalságát, őszinte magával ezzel a szempontból is, hiszen ráébred az igazi élmények fontosságára. Ennek okán én sem szerettem volna a társadalommal foglalkozni, hiszen meglepődni már én sem tudok, gondoltam… Erről csak annyit, hogy a film tényleg velejéig hatol, hiába tűnik valaki robotnak és hiába írtja ki az érzéseit, azok még ott kísértnek, még a leg gyermekibb óhajok is. A látszat néha csal, itt talál be a legerősebben, de, hogy pontosítsak: a Burnham család szomszédjából Ricky, az állandóan kamerázó művészlélek összejön Lester lányával, Jane-nel. Ricky apja jelenti a nagyon nagy gondot, aki az amerikai seregben volt ezredes, s igen, néha ez egyenesen arányos az agresszív idegbetegséggel. Hiába ez a kitalált ideál, amit Rickynek felállított, nem tud neki megfelelni, ami viszont sokkoló, hogy ő maga sem. Ezredes lelkületéből adódóan inkább látná holtan a fiát, mintsem olyannak, amilyen.  

Van egy nagyon különös harmadik személy is ebben a történetben, Jane barátnője, Angela. A nagy kritikusok szerint ő az igazi szimbólum, amit jelképes eredetének köszönhetően értelmezik is mindennek. Valójában az amerikai társadalomnak a metaforája ez a beképzeltnek látszó kislány. Lesternek nagyon bejön (annak ellenére, hogy a lánya lehetne), mert a fiatalságára emlékezteti és az akkor szerzett élményeire, amelyeket újra szeretne élni.

Hihetetlen, hogy egy ilyen közeg ellenére, hogy volt képes Laster ennyi lelki bölcsességre szert tenni, ráadásul ilyen kevés idő alatt? Igazából egy modern civilizációban nincs mit kezdeni azzal a valósággal, amit egy megkeseredett lélek be mer magának ismerni. A film elején és legvégén Laster monológját hallhatjuk. Igazából volt ő boldog régen, és ez kezdett felerősödni benne. Nagyon kemény ez az őszinteség és az az állapot, ahonnan beszél az életről. A hozzá hasonló fiatalok kétségbeesetten kérnék, hogy válaszoljon még néhány nagyon nehéz kérdésre, mert azzal, hogy mi van bennük, valójában senki sem foglalkozik. De vajon tényleg megérett annyira a világ, hogy válaszokat kapjon? A filmből kiderül!