„Két napja reggel felkeltem, kimentem a fürdőszobába, elővettem a villanyborotvámat, belenéztem a tükörbe, és hát egyszerűen nem kapcsolt be. Mármint a borotva. Szóval nyomogattam a gombot, és nem indult el. És akkor az jutott eszembe, hogy itt van benne ez a rengeteg kis apró alkatrész, minden klappol, ott van, hogy működjön, de nem megy. És aztán később még a metrón eszembe jutott, hogy én ezt a borotvát sose ejtettem el, meg nem dobtam vízbe, meg vigyáztam rá, és a borotva fogja magát és egyszer csak elromlik. És, ha ezek a dolgok egyik pillanatról a másikra ilyen könnyen csak úgy elromlanak, akkor nem lehet, hogy egyszer csak majd megjavul? Nem?”

(Kimaradt részlet a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan c. filmből)

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan abban is, hogy miért érzek folyamatos késztetést arra, hogy ezt az 56 másodperces monológot (ami aztán a filmben nem kapott helyet, de a filmzenék között még inkább) újra és újra és újrahallgassam. Reisz Gábor filmje, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan úgy ragad ki a szobámban fekvő állapotomból egy másik életbe, hogy aztán mégiscsak megmaradjak a sajátomban, mert ez a pár mondat a maga egyszerűségében belém mar. Ez valahogy a képzelet és a valóság játéka. 

Tehát van itt ez a főszereplő, Áron, akire azt a szerepet írták, hogy ne tudjon semmit az életéről. Azt sem, hogy igazából honnan indult, és azt sem, hogy hova fut ki. Úgy gondolták a történet kitalálói, hogy elképzelései se legyenek ennek az Áronnak. Még harmincévesen is a szülei pénzén éljen, meneküljön mindenféle munka vagy akár az ahhoz vezető út elől. Kétdiplomás, céltalan Áron, akinek az anyja írja az önéletrajzát is. Ő mindeközben pedig a barátnője hajszálait keresi a lakásában, aki már hetek óta elhagyta őt. Elutazik Lisszabonba azzal a gondolattal, hogy ott talán jobb lesz nem csinálni semmit. 

Létezik egy ilyen céltalan állapot, amihez nem kell reménytelenül szerencsétlennek lenned ahhoz, hogy belekerülj vagy, hogy aztán benne is ragadj. Csak egy erő kell, ami egy pillanatban lehúz, aztán meg el is veszíted a tisztánlátásod, és kapaszkodni sem olyan könnyű már. Meg a folyamatos küzdés az idő múlásával szemben, a felnőtté válással szemben, mert az aztán igazán elkeserítő és energiaszívó, lélekölő dologgá tud kiforrni. Legalábbis ezt mesélik mindenhol. Én nem tudom, nem vagyok még felnőtt. De biztos igazuk van.

Boldogok ezek az Áronok (akik egyszer talán mindannyian vagyunk), ebben a holnapot sötétben látó létezésben? A folyamatos búcsúzkodásban meg elválásban, a részeg, megismételhetetlen éjszakákban vagy a mulandó dolgokhoz való görcsös ragaszkodásban? Azt várják, hogy minden, ami jó, soha ne múljon el, és minden, ami rossz soha, ne következzen be. Soha nem akarják a holnapot, mindig csak a pillanatnyi mámort. És akkor mi következik a mámor után? Élet? Halál? Kijózanító valóság? 

Futnak egy fonál mentén, kikoptatva maguk alól a földet, hogy aztán mindig valami végéhez érjenek, hogy új kezdeteik lehessenek. Így forognak körbe. Mert mégiscsak ezek a legszebb éveik? 

 

A VAN minket beszél el, mi vagyunk benne, a mindennapi párbeszédeink, anyáink-apáink, a vetélytársaink, a barátaink, az elmúlásaink és a visszatalálásaink. Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, hogy miért tartozik ez a kedvenc filmjeim közé. Vagy talán nem is olyan furcsa és nem is olyan megmagyarázhatatlan. 

Hozzászólások