Az egyik kedvenc meséskönyvemet nagyjából kétéves koromban kaptam a keresztszüleimtől. Rengetegszer fel kellett nekem olvasni. Imádtam én is kézbe venni, forgatni, elemezni. Az oldalai színesek voltak, a rajzok barátságosak. Olvasni sem kellett tudnom ahhoz, hogy megértsem, miről lehet benne szó. Az illusztrációk egyértelművé tették a történetet, sőt fejben akár még hozzá is tehettem. Az apró részletekből új cselekményszálak fejlődhettek ki a képzeletemben. A mesék pozitív hatásairól ódákat lehetne zengeni. Nemcsak a képzelőerőnket, hanem szókincsünket is fejleszti, fontos az érzelmi intelligencia kialakulásában, hiszen a mesék által a negatív érzések is felszínre kerülhetnek, amelyekkel sokszor nem tudunk mit kezdeni, ám az erkölcsi nevelés sem marad el, és a jó mindig győzedelmeskedik a gonosz felett.

Aztán megjelentek a rajzfilmek. Kedvenc mesehőseink életre keltek a vásznon. Hát van ennél fantasztikusabb dolog? Képes voltam órákon át ücsörögni a tévé előtt, ezerszer megnézni kedvenc rajzfilmjeimet, megunhatatlan volt az a sok szín, hang és kép. Mindig tudtam, mikor kezdődik és ér véget az aznapi Scooby-Doo-adag, hogy hány órától váltja fel az Animax a Minimaxot, ahol végre Kukucskáé lesz a főszerep, ez volt ugyanis az egyetlen, amit ezen az animékre koncentrálódó csatornán nézhettem. Ha valaki esetleg nem ismerné a Kukucska kalandjai című, kissé bugyuta, elég fura, mégis szerethető rajzfilmet, annak ebben a korban már csakis alkohol fogyasztása mellett ajánlom.

Butus mesékről beszélve, azt hiszem el is érkeztünk a célig, a non plus ultráig, az egyedien borzalmas Peppa malacig. Az egyik oka annak, hogy csodásnak mondhatom a gyerekkorom, talán az, hogy nem volt benne ez a rajzfilm. Egyetlen epizódot sem láttam gyerekként. Néhány évvel ezelőtt még csak nem is hallottam róla.

Kezdjük a grafikával. Elvárjuk, hogy ha már a gyermek hosszú órákat tölt egy mese nézésével, akkor az legalább olyan képi világgal rendelkezzen, ami kicsit komplexebb, mint ez az egyszerűen és primitíven megrajzolt valami. A cselekmény akár megfelelőnek is mondható, hiszen célközönsége a beszéd elsajátításának útján levő gyermek, aki számára jobban érthető az egyszerűbb és hétköznapibb történet. Ebben egy felolvasott mese miért ne tudna jobban segíteni? Maradjunk annál, hogy a szülőnek nincs mindig ereje az olvasáshoz. Így hát marad a rajzfilm. Ezzel a gyerekek konkrétabban kapják meg az információkat, kevesebb teendő jut a képzelőerőnek, és több a nyitott szájjal bambulás. Peppa malacnak sok évadra volt szüksége, míg eljutott addig, hogy olyan családot mutasson be, amely nem sztereotípiára épül. Az első néhány évadban ugyanis Peppa anyukája háztartásbeli volt, míg az apukája dolgozó szülő. Szerencsére ma már a papamalac is képes porszívózni és a mamamalac is végezhet számítógépes munkát.

Érdekes az ártalmatlan rajzfilm egy váratlan következménye: a Peppa-effektus. Angol verzióban brit akcentussal élvezheti a közönség, ezért sok amerikai család arra lett figyelmes, hogy porontyuk beszéde Peppa brit akcentusára próbál hajazni. Divatként terjedt a kicsik körében ez a fake brit akcentus, amely mellé még a rajzfilmből ismert (a mondatok után megjelenő) horkantás is társult. A szülők maguk dönthetik el, számukra mennyire számít negatívnak ez a jelenség, s bár minket nem igazán fenyeget ez a „veszély”, mégis jó tudni róla.

Természetesen, nem szörnyűséges ez a rajzfilm, sőt fontos megemlíteni, hogy a rövid, mindössze ötperces részek könnyen feldolgozhatóak, a kicsik számára releváns eseményekkel mutatják be a hétköznapi életet egy érdekesebb, malacosabb világon keresztül, és ami talán a legpozitívabb, hogy nyoma sincs benne agresszivitásnak. Mégsem hiszem, hogy a nagyon (de nagyon) távoli jövőben a gyerekeimet megismertetném ezzel a mesével.

FacebookApiException thrown

REST API is deprecated for versions v2.1 and higher (12)